Az Óriás ölelése (InSite Drama – Kerekasztal)
Turbuly Lilla, április
Az Óriás ölelése 4-8 éves gyerekeknek szóló komplex színházi nevelési előadás (TIE). Láttunk már e műfajban általános- és középiskolásoknak, fiatal felnőtteknek vagy csak egyszerűen, jelző nélküli felnőtteknek játszott előadásokat, de az óvodás korosztályt megszólító színházi nevelési előadások tekintetében Az Óriás ölelése itthon az úttörők közé tartozik. (Interaktív, kicsiknek szóló előadások természetesen vannak, de nekik hirdetett komplex színházi nevelési előadást a jelenlegi kínálatban máshol nem találtam.)
A gyerekelőadásokban (és ezen most a „sima” gyerekszínházat értem) sokszor nagyon is erős a didaktikus szándék, ami találkozik a szülők és a pedagógusok egy részének helyeslésével, akik a „neveljen és szórakoztasson!” igényével viszik színházba a gyerekeket. De vajon hogyan neveli egy TIE-előadás ezt a korosztályt? Az Óriás ölelése úgy, hogy messziről elkerül mindenféle direkt kérdésfelvetést és szájba rágást. Pedig az általa érintett – kétirányú – kérdések igencsak komolyak: környezetvédelem, a természeti erőforrások kiapadása, újrahasznosítás az egyik oldalon, generációk együttélése, a feleslegességérzet pszichés terhei a másikon.
Mindezt egy keretjátékkal és egy mesével járják körül. Fontos adalék, hogy az előadást óvodákban játsszák, vagyis a színház a gyerekek saját, jól ismert terébe, a csoportszobába érkezik. Mégpedig két kukásemberrel és egy kukával. És ezzel mindjárt nyert ügyük van, hiszen egy ovisnak egy kukásautó végén állni, pláne azt az autót vezetni, kifejezetten vonzó életpályamodellnek tűnik. Őket aztán nem lehet megijeszteni a „tanulj fiam, mert különben utcaseprő / kukás lesz belőled!” felkiáltással.
Így ha két narancssárga mellényes ember csörtet be a játszószobába egy nagy, zöld kukával és egy sárga lapáttal, az éppen elég erős inger ahhoz, hogy csak a (vegyes életkorú) csoport egyetlen tagja kössön ki két perc múlva újra a magányos játéknál, mindenki más rájuk figyeljen a következő egy órában.
A keretjáték szerint a munkások szeretnének minden szemetet, felesleges tárgyat, játékot magukkal vinni: építőkockákat, műanyagállat-farmot, egy doboznyi fenyőtobozt és mogyoróhéjat, amit éppen az adott helyen találnak. A gyerekek ettől először meghökkentek, aztán néhányan határozottan felszólaltak a kidobás ellen, és meg is indokolták, hogy mire miért van még szükségük. Közben kiderült, hogy Nyári Arnold karaktere, Laci bácsi sokkal szigorúbban válogat, könnyen kidob bármit, Bethlenfalvy Ádám Bencéje viszont mindennek megkegyelmez, mert kellhet az még, de főleg, mennyi mindent lehet vele játszani! Laci bácsiról az is kiderül, hogy a mai az utolsó munkanapja, és fél a nyugdíjas évektől, mert nem tudja, mihez kezd majd magával.
A morózus főnököt társa egy hulladékokból készült bábbal akarja megvigasztalni, és már ott is vagyunk a mesében. Ami lehetne akár egy magyar népmese adaptációja is, mert jól ismert sémára épül: a szegény fiú elindul, hogy élelmet szerezzen éhező családjának, de ehhez egy szörnyeteggel kell megküzdenie, aki ebben az esetben egy feneketlen bendőjű, fákat, bokrokat felzabáló, a folyóvizeket kihörpintő óriás. A fiú vándorútja során segít az útjába kerülő, bajba jutott állatoknak, akik később viszonozzák ezt, és végül az ő segítségükkel, valamint a gyerekek hathatós közreműködésével, ötleteivel sikerül legyőzni az óriást.
Egyetlen direkt kérdés vagy megállapítás sem hangzik el a fákról vagy arról, hogy milyen fontos a víz az élethez, kizárólag a mese világát építik. Ugyanígy: nem utalnak arra, hogy a hulladékokból mennyi mindent lehet készíteni, egyszerűen csak minden báb és kellék valamilyen hétköznapi, újrahasznosított tárgy. Az óriást például kimustrált billentyűzetekből, egy műanyag tálcából, kiürült tisztítószeres flakonokból és hasonló kidobásra ítélt tárgyakból rakták össze. A kanala a sárga szemeteslapát, a lakóhelye pedig a kuka, amiből sokféle hangot, effektet csiholnak ki.
Csupa egyszerű tárgy és sok-sok ötlet teszi könnyeddé, játékossá és magától értetődően természetessé a mesét. Felnőtt fejjel is rácsodálkozik az ember, hogy egy koszlott esernyő és egy szemüveg hogyan tesz bagollyá, egy meghajlított drót szarvassá, gyorsan rááll a szemünk és a képzeletünk erre a „semmiből” teremtő üzemmódra.
A két színész közül – a karaktereknek megfelelően – Bethlenfalvy Ádám az, aki több kontaktust tart a gyerekekkel, természetes közvetlenséggel kapcsolódik hozzájuk. Nyári Arnold Laci bácsija visszafogottabban, szófukarabban van jelen, mégsem válhat és nem is válik egy pillanatra sem túlságosan mogorvává vagy ijesztővé, így együttérzést és segítőkészséget vált ki a gyerekekből. (Azt nem tudom, csak feltételezem, hogy az óvónők előzetesen elmondták nekik: színjátszók érkeznek hozzájuk, mert ha nem, elképzelhetőnek tartom, hogy a keretjátékot valóságként is megélhetik – vagyis, hogy tényleg kukások érkeztek hozzájuk, akik aztán mesélnek is nekik).
A gyerekek a mesével kapcsolatos kérdéseket kapnak, és mondják is lelkesen, hol és mivel kéne megbökni az óriást, hogy közös erővel legyőzhessék végre.
A keretjáték befejező részében Laci bácsi (aki eleinte vonakodva, aztán egyre lelkesebben játszott el több mesefigurát) visszazuhan a nyugdíjazás miatti letargiába. Bence a gyerekektől kér segítséget: szerintük mi mindennel tölthetné az idejét. Számtalan ötletük van a filmnézéstől a kirándulásig, köztük például az, hogy ihatna limonádét ötven jégkockával. Nem tudom, Laci bácsi mandulái mit szólnának a dologhoz, de ez az előadás éppen olyan üdítő, amilyen az a bizonyos limonádé lehet.
Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Chris Cooper: Az Óriás ölelése (InSite Drama, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ közreműködésével)
Fordította: Hajós Zsuzsa
Színész-drámatanárok: Bethlenfalvy Ádám, Nyári Arnold
Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Ceri Towsend
Budapest, IX. kerület, Liliom Óvoda, 2017. március 23., 20 néző
Fotók: Rácmolnár Milán
