Évadnyitó fesztivál (Kolibri Színház)
Turbuly Lilla, szeptember
A negyedszázados jubileumát ünneplő Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház idén is hagyományos, szeptember első szombatján tartott fesztiváljával indította az évadot. Az egész napos rendezvényen összesen tíz előadást láthattunk, nekem ebből nyolc és felet sikerült abszolválnom. Két előadást ugyanis párhuzamosan bonyolítottak le a Jókai téri szabadtéri színpadon illetve a benti színházteremben, amelyek közül az olasz vendégelőadást választottam, így a Csodamalom Bábszínház János vitéze kimaradt. A fél pedig úgy jött össze, hogy az eső miatt a délután második felére az épületbe beszorult előadások közül a Vaskakas Bábszínház Pulcinella és a varázskút című produkcióján akkora volt a tömeg az előtérben, ahol tartották, hogy csak az első húsz percet bírtam fél lábon végigállni.
Nézőkből ugyanis idén sem volt hiány, nem csoda, hiszen a Marczibányi téri szakmai fesztivált leszámítva nem nagyon tudok még egy olyan rendezvényt mondani Budapesten, ahol koncentráltan (és nem mellesleg ingyen) ekkora választékot kínálnának a hazai gyermekszínházak műsorából.
Hogy végig ott maradtam a Jókai téren, annak az is oka, hogy az idei kínálatot összességében erősebbnek és sokszínűbbnek éreztem a tavalyinál. Erről azonban nem a válogatás mikéntje tehet.
Novák János igazgatótól ugyanis megtudtam, hogy a fesztivál célja az évad beindítása, a bérletezés felpörgetése és az, hogy a közönségnek nyújtsanak egy szórakoztató, tartalmas napot. Különösebb szakmai válogatást nem végeznek, helyette körbeküldenek egy invitáló levelet. Sok a visszatérő vendég, de mindig jelentkeznek újak is. Arra próbálnak odafigyelni, hogy a szakmai mércéjüket nagyon alulmúló előadás ne kerüljön a programba. A műsort anyagi lehetőségeik és praktikus szempontok is behatárolják: szabadtéren, minimális technikával játszható előadások jöhetnek, hiszen a programok a két szabadtéri színpadon folyamatosan követik egymást.
Így már érthető, hogy a kortárs táncosok SzólóDuó Fesztiváljához hasonlóan itt is valamennyi előadás egy- vagy kétszereplős volt. Vagyis a körülmények a vásári színjátszás hagyományait folytató társulatoknak és a kis, családi bábszínházaknak kedveznek. Azért előfordult, hogy a színváltó királylány színváltását a Róka szolga című előadásban – világítás hiányában – bemondásra hittük el a színészeknek.
A vásári bábjáték preferálását indokolja az is, hogy Kemény Henrikről is mindig megemlékeznek, a programba beletartozik emléktáblájának megkoszorúzása. A vásári bábjátékot vagy szereti valaki vagy nem. Én legalábbis sokáig ezt gondoltam, és bevallom, ma sem tartozom a műfaj elkötelezett hívei közé, annál inkább híve vagyok azonban Fabók Mariann műfajt újraértelmező és emancipáló művészetének. Általában gyorsan elunom Vitéz László és rokonai pofozkodását az ördögökkel, szellemekkel és egyebekkel. A gyerekek azonban imádják. Jó lenne egyszer erről egy gyerekpszichológussal beszélgetni, hogy miért. Most is azt láttam, hogy valósággal transzba estek Pályi János érett, technikailag bravúros játékától (Vitéz László és az elátkozott malom). A csak félig látott Vaskakas produkció, a Pulcinella és a varázskút (rendezte és játssza Főglein Fruzsina) különlegessége a szöveg hiánya. Pulcinella és ellenfelei hangokat adnak ki érzelmeik és indulataik kifejezésére, de nem beszélnek. Ez okozott némi zavart a gyerekekben, volt például egy kisfiú, aki az előadás alatt felfutott az emeletre a technikushoz, hogy hangosítson, mert nem érteni, mit mondanak. Szöveg helyett azonban bevetették a zenét: Kovács Domokos a színpad előtt több hangszerrel felvértezve nem csupán kísérte a játékot, de időnként be is kapcsolódott abba. A szakmai beszélgetésen Szűcs Katalin Ágnesnek az volt a véleménye, hogy a szöveg nélküliség erőben, lendületben nem tartott ki az előadás végéig. Mindenesetre ez az előadás példa arra, hogy lehet folyamatosan kísérletezni a műfaj továbbfejlesztésével.
Négy produkció népmeséket dolgozott fel. Feleséget kereső királyfiak/szegény legények álltak ki próbákat, (király)leányok várták a kérőket. Az Aranyszamár Színház Az állatok nyelvén tudó juhász és az Árgyélus Színház A világ kenyere című népmese-feldolgozása mellett ide sorolom a Majorka Színház Róka szolga című produkcióját is, annak ellenére, hogy sejtésem szerint ebben saját maguk varrtak össze különböző népmesei elemeket, nem egészen koherensen. (Ozzy-Gozzy nevű jósnő például bizonyosan nem szerepel a magyar népmesékben.) Ezek a történetek azonban többnyire tartották magukat a népmesehagyományhoz, nem írták át a mába a meséket, díszletükkel, bábjaikkal is a tradíciókhoz igazodtak, és igyekeztek bevonni a gyerekeket az előadásba. A világ kenyerének például voltak olyan pillanatai, amikor annyi gyerek volt a színpadon, hogy az már inkább tűnt játszóháznak, mint előadásnak. Écsi Gyöngyi azonban jól tudta kezelni azt is, ha a kértnél jóval több gyerek zúdult fel a színpadra, és amikor egy kisfiú is be akart állni a tündérlányok közé, őt is szívesen fogadta (lásd ezzel kapcsolatban tavalyi cikkünket). Nála végig egység érződött a mesebeli játék és a közönséggel való kommunikáció között, ami nem mindig volt így a Majorka Színház esetében. Itt a színészek kifelé harsányabban kommunikáltak, s ez megbontotta a játék egységét. Felnőtt szemmel a legérdekesebb mese Az állatok nyelvén tudó juhász története. Itt ugyanis nem az ásó-kapa-nagyharanggal ér véget a mese, házassági csetepatékról, konfliktusokról is értesülünk, és a végére a mesebeli asszony okosabb lesz Kékszakáll Juditjánál: megtanulja, hogy nem kell minden titkot kifürkészni.
A népmese szekció abszolút nyertese azonban ezen a napon a MárkusZínház Mátyás király szárnyai című előadása volt, egy sok díjat nyert igazi klasszikus. Legalább annyira felnőtt mese, mint amennyire gyermekeknek szóló, hol vidám, hol meg szívet szorongató, hiszen a gyermeküket már elvesztett idős szellemházaspár, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet szemszögéből meséli el Mátyás életét. Miközben a házaspár kapcsolatáról is sokat elárul az előadás, nem beszélve arról az ironikus, a mára és a közönségre mindig hitelesen és élvezetesen kikacsintó előadásmódról, ami a MárkusZínház egyik védjegye.
A végére hagytam a két csecsemőszínházi előadást. A házigazdák a Mi újság? munkabemutatójával készültek. A Small Size Hálózaton belüli nemzetközi program keretében készülő előadás 3-6 éveseknek szól. Alapanyaga a papír, a két alkotó – Tisza Bea és Ruszina Szabolcs – a legkülönfélébb papírtípusokból épít fel egy világot, amely két ember világa is egyben. Az előadás még nincs teljesen készen. Érzésem szerint kicsit még hosszabb a kelleténél, vannak nagyon jól és kevésbé jól működő részei, a színészek még – ahogy ezt Ruszina Szabolcs a szakmai beszélgetésen el is mondta – keresgélik a súlypontokat, a kitettség optimális mértékét. De már ebben a formájában is izgalmas és ígéretes munka.
A La Baracca-Testoni Ragazzi Girotondo (r.: Andrea Buzzetti és Bruno Cappagli) című előadása egyértelműen a nap fénypontja volt. A csecsemőszínház úttörője ez a bolognai társulat, amely már a nyolcvanas évektől foglalkozik ezzel a különleges műfajjal. (Meghívásukat a már jelzett nemzetközi program tette lehetővé.) A Girotondo (Körtánc) minimáltörténete szerint van egy lány (Carlotta Zini), aki szeret utazni, szeretné körbejárni a földet, mert mindig az érdekli, hogy mi van a másik oldalon. És van egy fiú (Luciano Cendou), aki a fénnyel áll különleges kapcsolatban, és társaság helyett sokáig megelégszik vele és a saját árnyékával. Aztán találkoznak. Letisztult, finom játék, néhány kisebb, nagyobb és még nagyobb labda, egyszerű, mantraszerűen ismétlődő mondatok és a világítás hozzák létre az előadás különleges világát. Gyereknek, felnőttnek egyaránt élményt nyújtó, érzékekre ható, költői, de ha úgy akarjuk, filozofikus színház a Girotondo. Ők kapták a fesztivál díját, a Kemény Henrik által alapított, a világhírű bábművészről elnevezett Michel Indali-díjat. (A díj odaítéléséről a fesztivál szakmai vendége, Szűcs Katalin Ágnes kritikus döntött.)
De volt még ráadás, vastaps is, Méhes Csaba Mimiókájának köszönhetően. Nem volt könnyű dolga a pantomimművésznek a játékba bevont gyerekekkel, egy kislányt le is küldött a színpadról, aki nem értette a jelbeszédet, de szerencsére ő is tovább figyelt, és később újra bekapcsolódott a közös játékba. A végén pedig mindenki megértette, hogyan kell tapsolnia ahhoz, hogy a sok-sok csattogás egy néhány percre létrejött közösség zenéjévé álljon össze.
Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Jókai tér, 2017. szeptember 2.
Fotók: Novák Emil
