Egy népmese vagánysága

kettenF

A háromágú tölgyfa tündére

(Fabók Mancsi Bábszínháza)

Gergics Enikő, 2019. november

 

A 2017-es bemutatót követően még ebben az évben elnyerte a 9. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle fődíját, majd 2018-ban a Magyarországi Bábszínházak 14. Országos Találkozóján a Színházi Kritikusok Céhe szakmai díjjal ismerte el a produkciót. Mindez nem véletlen, Fabók Mancsi Bábszínházába 2019-ben is olyan beülni, hogy ott a magyar népmesék ismerős világa oly izgalmas és menő közeggé válik, ami bármely korszerű fantasy univerzummal felveheti a versenyt.

Már az, ahogy Fabók Mariann és Keresztes Nagy Árpád színre lép, megteremt egy külön világot, ahol a népi mesemondás a maga vijjogásaival és szlengszavakkal átszőtt, ízes kamutájszólásával hihető jelenség. Ezeknek az eljátszott mesemondóknak a tolmácsolásában kicsit el tud mosódni a mesemondás valósága és a mese valósága közötti határvonal. A suta, feszengő, de szívélyes felvezetés arról, hogyan törte el „mind a két kezit” az eredeti zenész, akinek Keresztes Nagy Árpád a helyére kellett lépjen mint kényszerű beugró, annyira jól sikerül, hogy spontán időhúzásnak is elmenne, míg az utolsó nézők befutnak. Fabók Mariann először is ezt a bőbeszédű, lelkes, kelekótya mesemondót játssza el a Keresztes Nagy Árpád által megjelenített morózus, nyers figura mellett. Nő és férfi, narrátor és zenész. Kettejük dinamikája, párbeszédei, vitái, egymásra hatása és bizonyos értelemben vett szembenállása vezeti a történetet.

Nem kapunk komplett bábszínpadot, hiszen itt elsősorban mesemondást játszanak, és csak másodsorban magát a mesét, így Mátravölgyi Ákos részletgazdag látványtervezése sem a mese dimenzióját jeleníti meg, hanem a mesemondókét, akik valami különös, varázslatos világból utaztak a Bethlen Téri Színház színpadára ad hoc fellépni. Először is le kell takarítani a díszletet kitevő nagy fapadot, mert benőtte a gaz. A Keresztes Nagy Árpád által megszólaltatott számos hangszer is megbújik a lábosok és vájdlingok mögött. Minden kellék és díszletdarab végig megőrzi látványelem mivoltát, amit „be kell játszani”. A bábok is csak rövid időre válnak boszorkánnyá, tündérré a játszó kezében, aztán érezhetően ismét bábok megint.

Talán azért is teheti ezt meg Fabók Mariann kisiklás nélkül, mert a szó szoros értelmében vett bábjátéknak ezekben a pillanataiban viszont mindent feledtetően virtuóz a teljesítménye. A királyfit egész testével játssza, de tulajdonképpen csak a stilizált, eltakart szájú ezüstálarc érzékelteti, hogy most épp királyfi. Ezzel szemben a boszorkány és a tölgyfába zárt tündér részletgazdagon kidolgozott, kifejezően megformált valódi bábok. Végig saját magával interferál, miközben a királyfi a tündérrel és a boszorkával beszélget, mégis egyértelmű, mikor moccan királyfiként, és mikor bábozik mozdulatlanná merevedett felsőtesttel. Eltéveszthetetlenül külön hangja van minden szereplőnek a boszorkány rosszindulatú, öreges beszédétől az egyszerű lelkű szolga dörmögéséig. A keveset látott királyfi ráadásul meg sem szólal, ameddig meg nem ismeri a tündért, csak nyögéseit, sóhajait halljuk a maszk mögül.

Nagyon sokféle technikát látunk. Ragyogó megoldás, ahogy a tölgyfába zárt tündér három manifesztációját a pad három kiálló keretére feszített membránokon keresztül látjuk kidomborodni, majd a pusztulásukat eufemizálja, ahogy a kiürült keretben a királyfi karja a semmibe nyúl. A királyfit gúzsba kötő szalag szétmállik, ahogy a tündér vizet tölt rá miniatűr vödréből. A mesélő a bedobott sikkantásokkal, a pakolással, a zenésszel folytatott adok-kapokkal, a bőkezűen adagolt humorral még a legkisebb nézők figyelmét is fenntartja, pedig már ránézésre sincsenek mind az ajánlott hat év felett. A fémmaszk mögé zárt királyfi könnyeit azzal szemlélteti, hogy egy nagy locsolókannából vizet enged egy edénybe – ugyanezt a „technikai problémák” miatt kénytelen-kelletlen továbbmesélő zenésztől egy türelmetlen loccsantásként láthatjuk. Helyén van minden finom rezdülés és vásári figyelemfelkeltés.

A játékkal, énekkel, narrációval szerves egységet képez Keresztes Nagy Árpád zenéje. A számos különféle hangszer, a gong, az ütőgardon, a doromb és a nyelves dob annyira gazdag hangzással kíséri az előadást, mintha nem is egy ember zenélne. A zene illesztése strukturálja és magyarázza is az eseményeket.

A történetet is számos apró részlet finomítja. Miután a királyfi tévedésből a boszorkát veszi feleségül, a szerelmes királyfi nem a hangsúlyozott csúnyasága miatt, hanem valahogy ösztönösen nem tudja szeretni, míg a tündérhez minden alakjában vonzódik, hiába hal vagy almafa éppen. Az is rendben van, hogy végül nem kell elpusztítani a boszorkányt sem, a rossznak is megvan a helye a világban, ahogy az az eszmefuttatás is ül, hogy a földművelés attól olyan nehéz, hogy a gaz a föld édesgyermeke, míg a gyümölcs csak mostoha.

Egyedül a mindezekből zárás gyanánt levont tanulság sántít kissé. Ebben a különlegesen szofisztikált gyerekelőadásban egyszerűen minden kimondott, konkrét üzenet kényszeredetten hatna.

Gergics Enikő

A háromágú tölgyfa tündére (Fabók Mancsi Bábszínháza)

Díszlet, bábok: Mátravölgyi Ákos

Szöveg: Fabók Mariann

Zene: Keresztes Nagy Árpád

Rendezés: Fabók Mariann

Játszók: Fabók Mariann, Keresztes Nagy Árpád

Bethlen Téri Színház, 2019. november 10., kb. 60 néző

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból