Leánder és Lenszirom
Nemzeti Színház
Gabnai Katalin
2020. október 17.
Vagy tizenöt évvel ezelőtt, Iglódi István rendezésében mutatta be a József Attila Színház Csiky Gergely Kaviár című játékát. A népes-neves szereplőgárdában feltűnt egy szeretetre méltó szolgálólány, Márkó Eszter. 2014-ben ugyanott láttam egy Csizmás kandúr-előadást, amelyben az ügybuzgó macskát játszotta. Föl is jegyeztem, hogy „ő határozza meg az egész játék ritmusát… Mozgása, beszéde könnyed és kecses, iróniája, poentírozó készsége általános színpadi okosságot mutat.” S láttam még egy Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj-produkciót, aminek ő már a rendezője volt. Azért emlékszem rá, mert az igen hagyományos előadásban volt pár megoldás, ami jó érzékű rendező jelenlétét mutatta.
Egyrészt ezek miatt az emlékek miatt, másrészt Szilágyi Andor többször látott, költői mesejátéka miatt mentem nagy várakozással a Nemzeti Színház Márkó Eszter által rendezett, Darabos Péter által koreografált mostani bemutatójára, melynek zenéjét Lovas Gábor szerezte, dramaturgja pedig Kulcsár Edit volt.
Tücsökmuzsika, békabrekegés és madárfüttyök mellett, hosszan-hosszan nézegetjük kezdéskor a nyitott színpad Rózsa István által tervezett, sejtelmesen világított, titokzatos láperdő díszletét. Már egészen el is varázsolódunk, amikor egyszer csak berobban az előadás, de úgy, hogy a repülőstart ereje szinte benyom minket a bársonyszékekbe. Talán a premier izgalmának tudható be, hogy ez az alapvetően lágy hangszerelésű tündérjáték túlméretezett, nagyszínpadi hangerővel kezdődik, és sajnos így is folytatódik. Az erdőn már tizenhat éve bolyongó, növénytörmelékekbe hempergett Bölömbér kerál (Varga József) és a külsőre inkább Kalibánra hasonlító, de belül lágy lelkű Bogyó (Kristán Attila), a kobolddá varázsolt, ám így is igen kedves Leánder herceg (Mészáros Martin) szolgája, úgy indítják a jelenetüket, mintha bevodkázott apukák lennének valami karneváli rendezvényen.
Az általános riadtság ellenére a látvány továbbra is érdekes, s ez nem utolsósorban Cs. Kiss Zsuzsanna szellemes, olykor kissé túl is magyarázott jelmezeinek köszönhető. Az alapvetően szecessziós összképet – lásd a Bölömbér kerálné (Kovács Vanda m.v.), Lenszirom kisasszonyka (Katona Kinga) és cselédlánykájuk, Csibecsőr (Szász Júlia) által lakott, Lechner Ödön ihlette csodapalotát – jobbára operai és más, erősen stilizált gesztusok tágítják. A király és Bogyó buffo stílusának ellenpontja a két egymásba szerelmesedő fiatal, Leánder és Lenszirom egészen emberközeli játékmódja. Kár, hogy – a rövidítéseknek köszönhetően – kevés lehetőségük van szerelmük igazi bemutatására. Könnyed és feszes, s tán leginkább egyezik az irodalmi alapanyag humoros-gunyoros világával Kovács Vanda jól öltözött, ámde mérsékelten okos királynéjának modora.
Söptei Andrea bájiskolai kiképzőtisztnek is eléggé rámenős, szövőlepkének öltöztetett Töndér Negédje és Bordás Roland csetlő-botló, gügyén harcias Mar-Szúr hercege adja a commedia dell’artéből örökölt operettszínházi négyesfogat kissé gorombára vett szubrett-táncoskomikus párosát. Jelmezét is, játékmódját tekintve is ragyogó Mátyássy Bence sötét szemüveges, uszonypapucsos, kicsit talán be is lőtt Vaknadály figurája. Hogy Leánder csúcsponti átváltozása, a Töndér Negéd átkától való megszabadulás miért éppen egy óriás selyemgubóból való, fehér frakkos kikászálódás formájában történik meg, az nem elég tisztázott fordulat előttem. Lehet, hogy itt eredetileg mindenki lepke volt, és „vígan táncolt a napon” – úgy Szabó Lőrinc után szabadon? De hát nem kell mindent érteni egy mesében, főként, ha annak ilyen sokfelől jönnek a sokféle szereplői.
A legelvontabb páros, a robotmozgású, Csújjogós és Csijjegős névre hallgató, Arlecchino-származék ajtónálló duó, akiket – és nem csupán őket, de a kárókatonákat, unkabékákat és kakadukat is megjelenítő – Ács Eszter és Berettyán Nándor játszanak, tiszteletreméltó odaadással, szédítő iramban váltogatva figurákat.
A játék egyébként néha mintha késztetést érezne, hogy nemcsak zenés, de énekes eseménnyé is váljék, hanem aztán rendre meggondolja magát. Az előadás végére alább hagy az ijedelem, rendeződik és viselhetővé válik a hangosítás, elcsitul a Lenkefi Zoltán és Zayzon Ádám által teremtett, fekete felhőnyi, csettegő denevérhad is, halkul a krimidramaturgia törvényei szerint működő kísérőzene, és mindenki párjára talál. Nem biológiaórára jöttünk, tehát nem kell morfondíroznunk azon sem, hogy a túlsúlyos, kerek fejű verebekként megjelenő madarak mért mondják magukat kakadunak. Ma ilyenjük van. Elmúlik. Mint ahogy minden bizonnyal elmúlik ennek a premiernek a feszültsége is, és a túlspannolt, ezernyi borzas ötlettől hemzsegő produkció visszaszelídül azzá a selymes mesejátékká, aminek eredetileg íródott. Vagy nem. Akkor csak titkon üzenjük: költészet ám ez, a javából, csak most kevéssé látszik, mert még eltakarja az igyekvés görcse.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Szilágyi Andor: Leánder és Lenszirom (Nemzeti Színház)
Szereplők: Mészáros Martin, Katona Kinga, Kristán Attila, Szász Júlia, Varga József, Kovács Vanda m.v., Bordás Roland, Söptei Andrea, Mátyássy Bence, Ács Eszter, Berettyán Nándor
Díszlet: Rózsa István
Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna
Zene: Lovas Gábor
Díszlettervező, -kivitelező: Lenkefi Zoltán, Zayzon Ádám
Dramaturg: Kulcsár Edit
Rendező: Márkó Eszter
Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2020. szeptember 19., kb. 180 néző
