János vitézke

Magyar Állami Operaház

Gabnai Katalin
2021. november 27.
 

Egy produkció címét a néző érti, nem érti, megjegyzi, netán felejti, sokat nemigen foglalkozik vele. Vannak azonban erős képzetet keltő megoldások. Most ovális, barna fénykép dereng előttem: 3-4 éves kisfiú áll egy széken, zsinóros mentécskében, fakarddal, mosolyog. Ha ez a cím, alighanem katonásdit játszanak majd a legkisebbeknek. De nem egészen.  

Takács Botond, Sitkei-Magyar Csenge

Andrássy-Neuenstein Frigyes operaénekes, akit szerkesztő-mesélőként tüntet fel a színlap, és az eseményt zongorán kísérő felesége, Andrássy-Neuenstein Krisztina jegyzik ezt a premiert. Mikor elnyerték a megvalósítás lehetőségét, minden bizonnyal hivatkoztak országjáró munkájukra is: „…nagy lelkesedéssel fogadják gyerekek és diákok egyaránt Petőfi Sándor és Kacsóh Pongrác  János vitézének  ötvözeteként rendhagyó  irodalom  óránkat. …Ahol  járunk  az  országban – az emberek csodálkozva és csodálva hallgatják hazájuk költőinek és új zeneszerzőinek egyesülését és szívükben is átélik, átérzik e felemelő költeményeket, melyeknek legfőbb értékei: ISTEN, HAZA, CSALÁD”.

A művelet szakmai lényege: a Bakonyi Károly által 1903-ban írt színdarab cselekményét vegyítik a Petőfi-eposz meséjével, majd annak versei közé beillesztik Heltai Jenő Kacsóh Pongrác melódiáira szerzett dalszövegeit. Istenkísértő vállalkozás. Dramaturgok szerkesztési óráin szó kell essék a felhasznált művek adott szempontú homogenitásáról, sűrűségéről, mélységéről, tömegbeli különbözőségéről. Hisz nagy költők egymás mellé rakott költeményei is hiteltelenítik, sőt, rúgják olykor egymást, s ez elkerülendő. S ha Petőfit Heltaival keverjük? Olyan lesz, mintha egy zöld ágat tüllszalagokkal próbálnánk ékesebbé tenni. A tüllnek is megvan a maga helye. Máshol. Itt ledobja magáról az ág.

Takács Botond, Andrássy-Neuenstein Frigyes

Nemes szándék által vezérelt, ámde másban tehetséges emberek erős törekvéssel elérték, hogy elképzelésük közönség elé kerüljön, s rendezőt is kapjon. A rendező, Harangi Mária pedagógiai és esztétikai veszélyérzete kiválóan működött. A klasszikus diákszínjátszás farmer-póló szerelésében engedte közönség elé a fellépőket, s így létre jött egy kissé gátlásos, de korrekt kamaszjátékkal tarkított, ám alapjaiban a hajdani balettvizsgákra emlékeztető bemutató. Koreográfus: Vetési Adrienne. Elképzelhető, hogy gyakorlott drámatanárok és külföldet járt nevelőszínházi szakemberek szívükhöz kapnának az esemény láttán. De hát nem is nekik készült.

Takács Botond, Kőrösi András

Ezek a gyerekek, akiket szüleik a Magyar Állami Operaház Hajzer Nikolett által vezetett gyermekkarába és a Magyar Nemzeti Balettintézetbe (művészeti vezető: Radina Dace) hoztak felvételizni, szerepelni akarnak. És bizony – a zenés színházi megegyezés törvényei szerint – tudnak is. Mesterkéltek, persze, mint maga a műfaj. De pontosak és jókedvűek, Világítanak, mint a szentjánosbogárkák, noha csak kikerülendő vagy megközelítendő „valami”-ként érzékelik a társaikat, partnerként nem látják egymást. Arra a kisebb létszámú drámajátékos körök tanítanák meg őket. 120 gyerek operaszínpadi felkészítése, jelen műfaji körülmények között egyelőre a hagyományos betanítást/betanulást s a fegyelmezett megmutatkozást jelenti.

A Nyáj, a Haramiák, a Huszárok, az Óriások és a Tündérek szerepében hibátlan ritmusban hullámzik előttünk tengernyi, szép gyerek.  A nagyok, János vitéz (Takács Botond) és Iluska (Sitkei-Magyar Csenge) ugyanúgy farmerben és pólóban vannak, mint mindenki. S ha aggodalmaskodnánk is, hogy a kamasztorkok tényleg alkalmasak-e Kacsóh dallamainak kiéneklésére, Jancsit és Iluskát figyelve megajándékozódunk pár tiszta és erős színházi pillanattal. Akkor reccsen egyet minden, ha a daljáték részletei jönnek.

De nevetni is lehet. Kedves, ahogy a kikosarazott királylány (Ittzés Berta) elballag durcásan, s fekete legyezős udvarhölgyei tekintgetnek rá résztvevően. „Ó, csak ne volnék gyönge leányka”, pihegi a lány, s ekkor vehetjük észre, hogy a grandiózus háttérvetítés gazdáját, Berkes Bálintot tartalmilag is érdeklik a történések: a hátfalon világhíres asszonyarcok tűnnek föl, Karikó Katalintól Margaret Thatcherig. A szemüveges, sárga turbános janicsárleányok, a tündérek meg az óriások láthatóan élvezik, amit csinálnak. A Mesélő, Kőrösi András is helyén van, biztonságot ad a körülötte levőknek. Az ilyen korosztályú és képzettségű gyerekcsapatok színpadi jelenléte azonban attól nem lesz erősebb, ha a rendelkezésre álló vérprofi technikai eszközök megtámasztják. A növényke növényke marad, bármilyen díszes karót szúrunk is mellé.

Azt írják az alkotók: „Jelen műsorunk a jövőt kívánja alapozni.” Ez inkább aggodalomra ad okot. Nem ez az ízlésvilág az, ami az Operaház mostani, egyre izgalmasabb műsorrendjébe illik. Meglehet, átmenetileg érdemes lenne felfrissíteni a gyerekhangokra írott magyar dalműveket. S az lenne az igazi, ha jó irodalmi anyagon (!) dobbantó, 30-40 perces, mimetikus /dramatikus énekkari, táncos és/vagy operai műveket eredményező (nemzetközi) pályázat is létrejöhetne, melynek díjnyertes számait később a legjobb művészeti iskolák is örömmel bemutatnák.  Igény, az lenne rá, világszerte.

Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)

János vitézke (Magyar Állami Operaház)

Szerkesztő: Andrássy-Neuenstein Frigyes

Koreográfus: Vetési Adrienne

Közreműködő (zongora, ének): Andrássy-Neuenstein Krisztina

Közreműködnek a Magyar Állami Operaház Gyermekkarának szólistái és a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei

Magyar Állami Operaház, Eiffel Műhelyház, Hevesi Sándor Háziszínpad, 2021. november 21., kb. 150 néző

Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház