Sárkányölő esernyő

Porzsák, a sárkány (Figurina Bábszínház)

Jászay Tamás, február

A látszat csal: egy három évtizede (!) bemutatott előadásnál nem az a leglényegesebb kérdés, hogyan élt túl korokat és divatokat, hanem az, mitől és hogyan él még mindig?

Márpedig a színes drapériákkal és diszkrét világítással otthonossá tett aprócska budai garázsban működő Figurina Animációs Kisszínpad repertoárján szinte csupa antik darab van, ami köszöni, elég jól érzi magát a kortárs közegben is. A társulat puszta léte merő anakronizmus, ahogy előadásaik is egy másik korból ránk maradt leletek. Izgalmat azonban mégsem csupán a színháztörténészi hajlamokkal megáldott nézőnek okoznak: az általam nemrég látott előadásokon (a Hol vagy, Mikulás?, illetve a jelen cikk tárgyát képező, 1985-ben először játszott Eszti álmából újraéledő Porzsák, a sárkány) odaadó és lelkes gyerekközönséget csavart az ujjai köré Siklósi Gábor és Fers Klára.

Mindkét szóban forgó előadás tárgyanimációs technikára épül, és (élő meg a) báb főszereplői megegyeznek, sőt a két történet között is számos hasonlóságot lehet felfedezni. Nincs ezzel baj, a bevált recepten kár változtatni, és a csöndben, kíváncsian figyelő, néha hangosan felkacagó gyerekeket elnézve igazat is adok az alkotóknak. Pikareszk-előadás mindkettő: a kényszerítő körülmények hatására a rongybaba és a játékmackó elhagyja komfortzónáját, vagyis tulajdonosuk, a mindvégig láthatatlan Eszti szobáját.

Az Esztit logisztikai okokból nem megajándékozó Télapó nyomába ketten erednek, a Porzsákban meg a játékmackót kell kiimádkozni az őt elnyelő gonosz porszívó feneketlen gyomrából a tettrekész rongybabának. A szereplők a szent cél érdekében utaznak és kutatnak, nyomoznak és küzdenek, s teszik mindezt olyan régimódi értékek mentén, mint a barátság, a felelősségérzet, a szeretet. Nincs protonágyújuk, se láthatatlanná tevő köpenyük, ám a mechanizmus mégis (szinte) hibátlanul működik. Az út mindkét esetben kanyargós, a sok kitérőtől meg-meglassul, sőt néha mintha elfeledkezni látszanánk a valódi célról – a táncversenyről beiktatott mulatságos betétszámról például csak a hosszú jelenet legvégén derül ki, milyen távolabbi cél miatt került a csizma az asztalra.

Miközben a szereplők a magasított pulton szinte egy helyben állva járják be a fél világot, mi különös időutazás részesei leszünk a nézőtéren, hiszen a két játszó által használt, a kezükben laza eleganciával átváltozó, új minőségekkel gazdagodó tárgyak többsége egy végleg letűnt kor emléke. A Mikulás…-ból a parazsas vasaló volt a kedvencem, a Porzsákból meg természetesen a koszoskék, itt egészen félelmetes tulajdonságokkal felruházott Selmer NDK porszívó hívott elő váratlan gyerekkori emlékeket. A Figurina előadásai generációk között építenek hidat a maguk bevallottan korszerűtlen eszközeivel: nem kell mesterdetektívnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, a nézőtéren ülő anyukák és apukák tíz, húsz, huszonöt évvel ezelőtt kisgyerekként látták-láthatták ezeket az előadásokat, és most a sokadik következő generáció is megkapja a maga Figurina-adagját.

De mégis mitől működik ez az egész? A gyermeki képzelet zavarba ejtő könnyedséggel lát bele egy sálba egy tekergő kígyót, a viseltes ernyőből meg kérdés nélkül válik pompás táltos. Siklósiék a fantáziateremtő és a saját láttató képességük erejében bíznak, és nem is okoznak csalódást. Úgy játszanak a jó dramaturgiai érzékkel a kezük ügyébe sodródó tárgyakkal, ahogyan csak a gyerekek képesek megtölteni sárkányokkal és kalózokkal egy konyhaasztalt. Vállaltan naiv és ártatlan, mégsem tét nélkül való a játék, a kissé izgága, hebrencs, minden lében kanál női és a lassabban-halkabban létező, el-eltöprengő férfi karakter remekül kiegészíti egymást. Ráadásul van valami végtelenül tiszteletre méltó és megrendítő abban, ahogyan a két színész okosan, szeretettel és alázattal nyúl sok századszor vagy inkább ezredszer ugyanahhoz a kellékhez. Ahogy mondtam, itt maradtak egy másik korból kicsik és nagyok örömére. És szívből kívánom, hogy még jó sokáig meséljék meséiket.