25. születésnap (Kolibri Színház)
Turbuly Lilla, február
A Kolibri Színház 25. születésnapja alkalmából rendezett fesztiválon a saját előadások mellett négy külföldi vendégjátékot is láthattak a nézők, közülük kettő a legkisebbeknek szólt. A Rijekai Bábszínház Wanda Lavanda című meséjét 3 éves kortól, a Dél-afrikai Köztársaságból érkezett Patchwork című játékot pedig 1-4 éveseknek ajánlották az alkotók. (A Kolibrihez hasonlóan mindkét társulat tagja a nemzetközi Small Size – Performing Arts For Early Years nevű hálózatnak, így kerülhetett sor a vendégjátékokra.)
A két előadásnak a célközönség életkorán kívül is több közös vonása van, de a legfontosabb talán az életöröm és a gyerekre-felnőttre egyaránt ható humor, ami sugárzik belőlük. Rég láttam-hallottam például kritikusokat olyan lelkesen „babzsákozni”, mint a Patchworkön, és olyan hangosan nevetni, mint a Wanda Lavandán. Közös bennük az is, hogy a színek fontos szerepet kapnak mindkét előadásban.
A Wanda Lavandában (rendező: Morana Dolenc) éppen a színekkel van a baj: Wanda, a kisbárány sem nem fehér, sem nem fekete, hanem szivárványszínű. A bábfigura testét színes pamutpomponokból varrták, és egészében is olyan kedvesre sikeredett, hogy azonnali ölelgetési és nyomigálási ingert vált ki a látványa (ahogy ez az előadás utáni beszélgetésen, amikor kézbe kaphattuk, be is bizonyosodott). Állattársai azonban egyáltalán nem így vannak ezzel, sem a bárányok, sem mások nem fogadják maguk közé. Wanda mégsem keseredik el, minden elutasítást követően bizalommal és lelkesedéssel indul tovább, hogy barátokat keressen. A sok-sok visszautasítás után sem benne, hanem a nézőben apad el a jókedv, amikor kisétál a színről, talán hogy tovább próbálkozzon, talán hogy egyedül is meg tudja őrizni ezt a napsugaras létezést. Ekkor jön a váratlanságában és motiválatlanságában kissé hihetetlen fordulat: az állatok rádöbbennek, hogy csúnyán viselkedtek vele, és már visszahívnák, befogadnák. Itt érződik némi dramaturgiai hiány, de a mese összességében remekül működik.
Wandát Zlatko Vicić játssza, az összes többi állaton ketten, Petra Šarac és Vanja Jovanović osztoznak. Szarkaként (vagy varjúként? itt a kibocsátott hangok és a szárnyak színe alapján lehetne némi ornitológiai vita) „mesélő” szerepet is betöltenek. Az idézőjel annak szól, hogy sokáig nem hangzik el egyetlen szó sem, „csak” mozgással, pantomimmel, hangokkal beszélnek. Ha végig így maradna, akkor sem lenne hiányérzetünk, de a zene mellett a dalok viccesen bugyuta szövegei is állandó mulatságra adnak alkalmat. A kisbárány mellett a többi báb is nagyon ötletes. Az építőkockákat formázó, plüss díszletelemekből folyamatosan más és más állatok lesznek, elég ehhez egy, a varrásból kihúzkodott tőgy vagy állatfej.
A hazai, a másság elfogadásáról – el nem fogadásáról szóló mesekínálatból a Szemenszedett mese jutott eszembe. Amelyben a páratlan szeműek között számkivetett, kétszemű Erzsi megmenekül ugyan, de kecskéje és az őt kitaszító közösség is áldozatul esik a csillapíthatatlan gyűlölködésnek. A mienk ilyen szomorú mese, lehet, hogy mi, felnőttek ezt is érdemeljük, a gyerekeknek viszont nem ártana Wanda állhatatos optimizmusából.
Ez a törhetetlen optimizmus sugárzott a Pillowfort Theatre színészeiből és előadásából is. Pedig – ahogy az előadás után beszélgetésen elmondták – náluk máig kísért az apartheid emléke, jelen van az egyenlőtlenség és az erőszak. Vannak például olyan programjaik, amelyeken az anyák és erőszakból született gyermekük kapcsolatán igyekeznek javítani. Meglepődtek azon is, hogy a kolibris előadásokon rendre azt látták, az apukák is elkísérik a gyerekeket és az anyukákat a színházba. Náluk ez még szinte elképzelhetetlen.
A Patchwork (rendező: Joanna Evans és Merryn Carver) csecsemőszínházi előadás. Helyszíne a hálószoba, a gyerekágy. Nincs konkrét története, az alvás előtti játék, az álmok adják a „cselekményét”. Egy macival és egy éjjeli lámpával, nagypárnával és sok kicsi párnácskával játszik a két színésznő (Asanda Rilityana és Roshina Ratman), utóbbiakból mindannyian kapunk még az előadás kezdete előtt egy babzsáknyit. A társulat harmadik tagja Pedro Espi-Sanchis, akit „Pedro the Music Man”-ként ismernek hazájában, és olyan ő a saját bábszínházában, mint Danny Bain a Kabócában. A legkülönbözőbb afrikai hangszereken, fémkannán vagy akár egy gumicsövön zenél, időnként a játékba is bekapcsolódik.
Mindhárman természetes kedvességgel, intenzíven, mégis túlzásoktól mentesen kommunikálnak a gyerekekkel. A hálószoba színes világához, ahol minden megtörténhet, a tehén is átugorhatja a holdat, a végén a kicsik is hozzáteszik a maguk színeit, amikor a babzsáknyi párnácskákból tornyot építenek az ágyra. Jó látni, ahogy a csecsemőszínház univerzális nyelve ebben a földrészeket átívelő előadásban is működik a magyar kisgyerekek és a dél-afrikai művészek között.
Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Kolibri Színház, fesztivál a 25. születésnap alkalmából
