A szerelem egy mesterlövész (Theaterwild:Company)
Papp Tímea, szeptember
Közhely, hogy a szerelem bármikor utolérhet, de abban a korosztályban, amelynek A szerelem egy mesterlövész című drámából készült előadást ajánlják – középiskolásoknak, 15 év felettieknek –, ez abszolút központi kérdés. Gyakran érzi magát ilyenkor (meg később is, bármikor) az ember totális érzelmi káoszban. És mivel káoszról beszélünk, hát a szerelem lehet motorbiciklitől felhőn és baleseten át mesterlövészig szinte bármi.
Lola Arias ebben a darabban nem politikai kérdésekkel foglalkozott, hanem a szerelmet járta körül konkrétan és asszociatívan, humorral, öniróniával és melankóliával. A monológok szerelemről, annak meglétéről és örömeiről, de hiányról, magányról, dühről, zavarról, kiadott és elfojtott érzésekről is szólnak. Pátoszmentesek, teljesen hétköznapiak ezek a sztorik: utána már mindig teljesen banálisak, közben viszont élet-halál kérdéssé válnak. Nyíltak, egyenesek, viccesek, zavarbaejtőek, de mindegyiket belengi egy csöppnyi álomszerűség. Fragmentek, mégis összeáll belőlük egy ív.
A prológban a színészek egy kifutóhoz hasonló alacsony dobogón vonulnak fel egy semleges paraván előtt. (A látványra az alkotók túl sok hangsúlyt nem fektettek, a díszlet további eleme néhány játékosan használt asztal. A darabra rá lehet kapcsolódni, a színészi játék szintén meggyőző, a diákszínjátszós vizuális leegyszerűsítés oka, gyanítom, nem annyira az ötlettelenség, mint inkább a mobilitás.) A játszók előrevetítik a következő körülbelül hetven percet, elmondják, mit fog történni a színpadon. A körülbelül két osztálynyi 15-16 éves nagyjából úgy reagálja le a helyzetet, ahogyan a kisiskolások az interaktivitást imitáló előadásokon: a kérdéseket komolyan veszik, a lazább, magukat rém szellemesnek tartó srácok nem fogják vissza magukat. Egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy a kettővel lejjebbi, a babaelőadások közönségéhez hasonlóan ne vegyék tudomásul a negyedik falat… Veszélyes a játék, de a színészek mindegyike remekül kezeli a szituációt, miközben a pedagógusok láthatóan vagy nemtörődömségből, vagy a sokk miatt nem reagálnak.
Aztán a Lisát játszó színésznő magára vesz egy több számmal nagyobb, bizarr mintájú kötött felsőt, amitől görnyedtebbé válik a testtartása, eszelősebbé az arckifejezése, hiszen a vudupulóverben Maat istennővé változik, aki láthatatlanul, de mégis érezhetően követ, figyel mindenkit. Hidegvérrel dönt sorsokról, pontosan úgy, ahogyan a mesterlövészek. (Mert elhangzik a mondat: A szerelem háború.) És az is ő, aki az orosz ruletthez hasonlító játékban, egy egészen bizarr utolsó vacsora ceremóniamestereként a fegyvert megpörgeti. Akire a cső mutat, annak szerelmi történetet kell mesélni, de egyáltalán nem azért, mint a Dekameronban, a drámai határhelyzet inkább Az öldöklő angyaléhoz hasonló. Maat kegyetlen: az áldozattól őszinteséget vár el, ráadásul mintha még az áldozat kiválasztására is némi befolyása lenne.
A monológok mindegyike nagyon direkt, nagyon egyenes, de mégis van bennük valami költői, inkább lebegnek, mint kopognak a mondatok. És ezzel megfogják a nézőket. Az egyik hőse egy lány, akinek az anyja meghalt, farmer apja egyedül nevelte fel. A szabadság és a vadság egyszerre volt jelen az életében, aminek a vége kocsmákban töltött esték, ismeretlenekkel töltött éjszakák lettek. A sodródásból egy majdnem-halál, egy drogos fiú és egy baleset mentette ki. Neki a szerelem: baleset. Egy másik szintén egy lányról szól, akit azért nem szeretett az iskolában a többi lány, mert szebb volt náluk. De ez csupán mellékszál, nagyobb súlya van annak, ahogy egy éjjel egy mellékutcában találkozik egy ismeretlen lánnyal, felmennek hozzá, és szeretkeznek. (Nem, nem ennyire finom a kifejezés: a ficken szónál a nézők zavartan kacarásznak.) A másnap reggeli félelem nem csupán eloszlott, hanem Julietát, ahogy a lányt elnevezte, a hasonmásának tekintette. Utána hosszan kereste, de nem találkoztak többet. Neki a szerelem: motorbicikli.
Nem mindegyik monológ ennyire intim, test- és szexcentrikus, de ezek a legdrámaibbak, ahol a tragikum pengeélen táncol – bár a trendi zene és a tánc old –, és ahol a nézői figyelem a legerősebb. Nem véletlen, azt hiszem. Gyakran olvasunk, hallunk történeteket, amelyek tizenévesekről szólnak, akiket társaik valami hasonló, finoman szólva sem átlagos, de napvilágra került eset miatt abuzálnak.
Nem vagyok idealista. Nem gondolom, hogy az előadás megszünteti a nézőkben gátlásokat, és bátrabban beszélnek kortársaikkal vagy felnőttekkel, ha számukra feldolgozhatatlan eseményt élnek át, vagy hogy egy előadás megszüntet minden potenciális szégyenérzetet, félelmet. Abban sem vagyok biztos, hogy eszébe sem jut a fiúknak, lányoknak elővenni a mobilt, hogy felvegyék, ha valaki más ciki, netán megalázó helyzetbe kerül, és nem posztolják azonnal országnak-világnak. A nyílt témafelvetés azonban ha mást nem, belső feszültséget talán oldhat.
A monológokat követően az epilógusban a színészek kilépnek a szerepből, lekerül a vudupulóver. A pisztoly nem dörrent el, a tanulság: minden túlélhető. Az élet nem ugyanúgy, de mindig megy tovább. Az előadás után a bedumáló srácoknak némi idő kell, hogy összeszedjék magukat, és újra coolnak, lazának lássa őket az osztály.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
