Nem száll minden ágra

A kóró és a kismadár (Magyar Népmese Színház)

Gabnai Katalin, szeptember

Színházban is ritkán adódik hasonló élmény, gyerekszínházi eseményeket nézve pedig alig-alig akad olyan előadás, amit a betévedt felnőtt tátott szájjal, boldogan néz végig. Én most így jártam. S már napok óta emésztem magam, hogy lehet az, hogy – annak ellenére, hogy a Magyar Népmese Színház 2011-ben alakult meg – először találkozom a nevükkel, s a munkájukkal. (Itt írtunk egy másik produkciójukról – A szerk.)

Csak azt tudtam, hogy az örökzöld láncmesék egyikét fogom látni. Meg is érkeztem időre, s úgy körülbelül 100-120 gyerek ült a nézőtéren. A mellényes munkaruhába bújt játszók egyike, Zanotta Veronika épp interjút adott egy televíziós csatornának. Sok jelentős produkcióban láttam őt már, s most, érezvén, hogy néki köze lesz ahhoz, amit látni fogok, jótékonyan oldódott bennem az ilyenkor szokásos nézői szorongás.

Az üres térben felállított, embernél magasabb, három, ívesen hajló alakzat előtt, melyek a szőlőjövések kacskaringóira épp úgy emlékeztettek, mint könnyen ide-oda tehető ruhafogasokra, megjelent három muzsikus-színész: Zanotta Veronika, a játékvezető, a termetesebb Balázsi István, s a fiúsan könnyed Illés Dániel. Bemutatkoztak, finoman rákérdeztek pár népdal ismeretére, aztán biztonság kedvéért megtanítottak a gyerekhadnak egyet (de úgy ám, ahogy azt kell!). S ezzel megkezdődött egy könnyed, bámulatosan precíz, humorral és erővel teli óra.

Mint tudjuk, a kismadár szeretné, ha foglalkoznának vele, de a kóró, akit ringatás céljából kinézett magának, ellenáll e kezdeményezésnek. A madárka nem adja föl, megy a kecskéhez, a farkashoz, tűzhöz, vízhez, bikához, hovatovább a „faluhoz” is, a bunkót (eredeti nevén furkót) is megkörnyékezi, a férgecskéért is lehajol – mindhiába. Mindenki mással van elfoglalva. Meg különben is: mit biztatja őket holmi negatív cselekvésre egy ilyen apró, tollas teremtmény? Hanem szerencsére van még harci kedv a világon: a kakasnak nem kell kétszer mondani, hogy csapjon oda a kukacnak.

A lehajló ágak – nicsak-nicsak! – a történetben várhatóan szereplő bábokat himbálnak. Minden báb elragadó, s a színészi játékmódnak köszönhetően mindegyik rendelkezik is valamely csak rá jellemző sajátossággal. Ki buta, ki okos, ki lassú, ki gyorsabb, a bunkó egyenesen egy igazi tahó, a busa bikafejben meg még egyfajta balzaci monumentalitás is felfedezhető. A több ágú, száraz kóró egyszerűen szépséges, a dorombszóval életre keltett kakas pedig olyan gyönyörű, hogy legszívesebben kézbe fogná az ember. Csak később derítem ki az alkotók nevét: bábtervező Bérczi Katalin, jelmeztervező Zanotta Veronika, látványtervező Benedek Gyula.

A történet minden stációját felhasználják egy kis közös játékra, kérdezősködésre, vagy legalább információk közlésére. Sokat és szépen énekelnek. Minden színész kezében hangszer, furulya, ütőgardon, doromb. A kakasra való rátaláláskor hirtelen versbe csap át a szöveg, de később újra földet érnek a mondatok. A láncmesék egyik varázsa az ismétlésekben rejlik, skandálja is mindenki az esedékes történéseket. A végén meg, újra és együtt, felszabadult boldogsággal énekli a ház, hogy Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra. Remek valami ez.

A Magyar Népmese Színház a Zanotta Art Kulturális és Művészeti Egyesületnek köszönheti megszületését. Társulatuk ma már állandó tagokkal, képzett színészekkel dolgozik, s mindig élő zenét, autentikus muzsikát használnak. Ahogy magukról írják, „a magyar népmese irodalom legértékesebb gyöngyszemeinek a feldolgozását tervezik, s munkájukban kiemelt fontosságot kap a mesék képi megjelenítése.” Járják a magyarlakta helyeket, határokon belül, s a Kárpát medencében, sokfelé. Neves tervezőkkel, jó rendezőkkel dolgoznak. A mostani produkciónak az a Rumi László a rendezője, akit legutóbb Békéscsabán láttam egy pókhálóvékony szövegkönyvből aranyat varázsolni. Profizmus, elszántság és könnyed teremtőerő jellemző rá. Ez a munka pedig iskolapélda a műfajt tanulmányozók számára.

Napjainkban, mikor rosszul beszélő hatalmaskodók dadogva próbálják előírni a hazaszeretet szabályos módozatait a gyerekeink számára, szinte zavarba ejtő az ő szép krédójuk. Mély és egyszerű: „Hisszük, hogy a magyar népmesékben olyan nélkülözhetetlen értékek vannak, melyek meghatározzák egy gyermek értelmi és érzelmi fejlődését, erkölcsi tartást adnak, és megerősítik a gyerekek identitását.” Csakhogy ők nem elvárják ezen értékek megteremtését, de birtokolják is. Így aztán hinni lehet nekik.

Majd tízévi működés után talán meg lehetne próbálkozni egy jobban reklámozható, figurálisan is felidézhető névvel, hiszen a Magyar Népmese Színház elnevezés magyarázó alcímként funkcionál leginkább. Honlapjukon 16 mesét ajánlanak a nézőknek. Ha ezek csak fele olyan jók, mint ez a kismadaras, amit most láttam, akkor is páratlan kincse ez a társulat a gyerekszínháznak.

Gabnai Katalin

(Színházi Kritikusok Céhe)

A kóró és a kismadár – interaktív mesejáték (Magyar Népmese Színház)

Játszó személyek:
Zanotta Veronika
Balázsi István
Illés Dániel
Zene: Mind hárman muzsikálnak
furulyával, gardonnal és dorombbal
Báb: Bérczi Katalin
Jelmez: Zanotta Veronika
Látványterv: Benedek Gyula
Rendező: Rumi László