Bűvészinasok
Az Astra Bábegyüttes és a Maszk Bábszínház kiállítása
Tudom, tudom, hogy rettentő a hőség, s tudom, ilyentájt az ember azt is meggondolja, hogy kidugja-e orra hegyét a lesötétített lakásból, mégis mondom: aki érdeklődik a bábművészet és a művészeti nevelés, mi több, a hazai „független színházi szféra” első alkotói iránt, vegye elő a naptárát, s keressen időpontot, hogy szeptember 22-ig, a zárásig meg tudja nézni ezt a tárlatot. S nemcsak azért, mert a Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházának földszintjén hűvös lesz (különben az lesz), hanem azért, mert egy ilyen imponáló felkészültséggel, nagy gondossággal és kivételes szeretettel összerakott, tanulságos kiállítást föltétlenül látni kell.
Persze akkor még nem hívták őket függetleneknek, amatőrök is csak később lettek. A történetük akkor kezdődött el, amikor 1947-ben Vízvári László, a piarista rend szerzetes tanára és tanítványai elvitték a János vitézt Franciaországba egy nemzetközi cserkésztalálkozóra, franciára fordítva és bábokkal feldolgozva. Olyan sikert arattak, hogy a játékot folytatni kellett. Boldogan báboztak, s mint minden iskolai csapatban, közben cserélődtek a tagok. És egyszer csak rácsodálkoztak a Pesten vendégeskedő cseh bábművész, Josef Skupa Spejbl és Hurvínek figuráira, vagyis a marionett-technikára. Onnantól kezdve, azt is „kitanulva” születtek a produkcióik. 1954-ben pedig Vízvári László, Koós Iván és Balogh Beatrix közösen alapították meg az Auróra Bábegyüttest.
Az augusztus 14-i tárlatvezetés vendége, Marék Veronika mesélte, hogy ő a Csodatevő ócska ecset című játék által elvarázsolva csatlakozott a csapathoz, s az 1956. szeptember 22-én bemutatott, Bartók zenéjére megálmodott Fából faragott királyfi című előadásban már mozgatói feladatot vállalhatott. Pár héttel később azonban, mivel a szovjet tankok lebombázták a teljes bábszínpadukat és figuráikat, mindent újra kellett tervezni. Az idővel magára találó csapat egy része – kellékek híján és Balogh Beától föllelkesítve – pantomimezni kezdett. Másik része pedig nosztalgiázott, s még évekig titkos köszöntéssel, „Bau!”-t suttogva üdvözölték egymást, a „báb” és az „Auróra” szó kezdőhangjait összevonva. De a Vízvári László mellett maradt játszók a bábokat sem hagyták el, új bemutatók születtek, melyekben eladdig sosem alkalmazott egységben érvényesítették a képzőművészet, a zene és a mozgás törvényeit, sőt egy idő után már színes árnyjátékkal is kísérleteztek.
1959-ben kaptak saját műhelyt a Csalogány utcában, s 1962-től kezdve Astra Bábegyüttesként folytatták működésüket. Fontos, új tag csatlakozott hozzájuk, az eredetileg porcelántervező Ősz Szabó Antónia, aki Koós Iván mellett például a nagy sikerű A bűvészinas és a Don Quijote előadások látványvilágát is tervezte. Bár megmaradt a Csalogány utcai szűk birodalom, benne a csodálatos műhely, rövid Török Pál utcai (tkp. pinceszínházi) kitérő után 1967-ben átkerültek Pesterzsébetre. Itt, a legendás CSILI-ben alakítva ki szakmai bázisukat, a Népművelési Intézet akkori bábosaival együtt kezdték meg az első bábjátékosi, bábrendezői képzések szervezését. Az 1968-as Ki mit tud? indította el televíziós karrierjüket, s tette lehetővé nemzetközi sikereiket. Sokan és sokszor játszottak a közkedvelt Süsü, a sárkány–sorozatban is, de – érdekes módon – az Astra tagjai mindvégig amatőrök maradtak.
Vízvári László 2003-as halála óta a Piarista Rend gondozza a hagyatékot. A hagyomány gyakorlata viszont a hajdani Astra-tag, Havas Zsolt bábszínészhez és feleségéhez kötődik. Ők alapították 30 évvel ezelőtt a Maszk Báb- és Ifjúsági Színházat, s mint az általuk rendezett kísérő kiállítás mutatja, tovább víve mesterük művészi elveit sokfelé utaznak, s a magyar történelem epizódjait megelevenítő produkciókat kínálnak a nézőknek.
Ez a Bűvészinasok című, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bábtára (Simándi Katalin és Lovas Lilla) által rendezett, titkokat rejtő, zegzugos, mégis szellős, látványban is, feliratozását tekintve is informatív kiállítás Vízvári László és alkotótársai életműve, 70 munkával teli év előtt tiszteleg. Én még ma is emlékszem, hogy a hetvenes évek elején milyen ünnepélyességgel ejtették ki „Vízváriék” nevét a Népművelési Intézet Corvin téri szobáiban. Akkoriban én a színjátszók birodalma felé sodródtam, s csak a tévéműsoraikkal találkoztam. Viszont itt, a Vigadó tér 2. alatt különös élményben volt részem. Majd figyeljék meg: a mozgásuktól megfosztott, „kiállított” bábok – vonzó kedvességet árasztanak. Még a gonoszakban is van valami bumfordi báj, s valami jóindulat. Próbáltam rájönni, miért érzem, hogy szinte elindulnak felém ezek a legendabeli alakok, ezek az aranyhajú királyfiak, ezek a Bartók, Kodály, Liszt, Mozart és Prokofjev zenéjére mozdított figurák, és ezek a minden kunsztot tudó cirkuszi mutatványosok. Honnét ez a bizalom bennük? Talán a szokásosnál nagyobb „gyerekfejük” fegyverez le? Vagy a kifutói lárvaarcok, a beszóláshoz begyakorlott grimaszok hiánya miatt örülök minden fölfelé kunkorodó szájszögletnek?
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Bűvészinasok – A 70 éves Astra Bábszínház és a 30 éves Maszk Bábszínház kiállítása az OSZMI rendezésében, Pesti Vigadó, naponta 10-19 óra között, szeptember 22-ig.
Fotó: Tóth Judit Vanda
