Ágacska
Szekér Színház
Gergics Enikő
2021. augusztus 21.
A gyerekkorú nézők a még képlékeny élő- és élettelenképzeteikkel valószínűleg sokkal kevésbé találják zavarba ejtőnek Csukás István Ágacska című darabját, mint a felnőttek, de azért a történet még a fiatalabbaknak sem golyóálló. Az öreg platánfáról a viharban letörik egy ág, amely ekképpen önálló öntudatra ébred, de fogalma sincs a világról és saját magáról, azt sem tudja, ő kicsoda.
Ágacska ugyanis, bár nevéhez híven gyakorlatilag egy fiatalon lehasadt ág, állítólag az emberre hasonlít, és ha jobban megnézzük, végül is van keze-lába, és mozogni is tud – noha ez némileg inkonzisztensnek látszik a gomba és a virág lehetőségeivel, akik a darabban is egyértelműen helyhez kötöttek. Sajnos az egész erdőben egy lélek sem látott még letört ágat, hogy felvilágosíthassa szegény Ágacskát, mindenki tanácstalan, ezért néhány felajánlott identitáslehetőség, előbb a kacsa-, majd a békaélet kipróbálása után önismereti vándorútra indul az ember feltételezett lelőhelye felé.
Ez a tét nem valami fajsúlyos a nézőnek, aki számára végig világos, ki vagy mi Ágacska (mert a kísérői esetleg korábban már megmondták az előadás címét, vagy csak véletlenül pont figyelt a vihar alatt). Alkotói, színészi kvalitások kellenek ahhoz, hogy ebből a történetből ma is legyen valami.
A váci Pannónia Ház udvarán viszont már eleve nem kedveznek a körülmények a Szekér Színház társulatának. A felkonferálásból kiderül, hogy lebetegedett a zenész, így a zenés előadásként hirdetett produkcióban nem lesz zenei aláfestés. Ez egyébként végül semmilyen hiányérzetet nem okoz, zenéből bőven elégnek bizonyul a Száraz tónak nedves partján… kezdetű közismert nóta többszöri visszatérése, illetve az Aki nem lép egyszerre először kacsa-, majd békaindulóvá szerkesztett változata. Némileg zavaróbb, hogy a nézőtér kicsit kevesebb mint fele az előadás kezdetén még úgy-ahogy árnyékban van, aztán egyre kevésbé, így az aggódó szülők folyamatosan vándoroltatják a gyerekeket a csökkenő árnyék térfelére, a történet pedig közben csak a nagyon kicsiket látszik lekötni, akik elücsörögnek a szülő ölében, a nagyobbak inkább csak elég jól neveltek már ahhoz, hogy ne futkossanak a széksorok között.
Abonyi Zsófia díszlete első ránézésre leginkább a büdzsét tükrözi, a háttér a kőműveslétrákkal, lepedőre hímzett ablakokkal és a gyűrött kartonholddal nem sokat tesz hozzá a szerény vizuális élményhez. A jelmezek azonban hasonlóan szűkösnek látszó költségvetésből is jól sikerültek, frappánsak (persze el kell tekintenünk a pösze egér arcra gumírozott fogaitól, mert az még egy alsó tagozatos farsangon is vállalhatatlan lenne): jól sikerült elem a kacsák stilizált poncsó-szárnya és baseballsapkája, illetve a békák fej fölé emelt szeme. A jelmezek fő érdeme ugyanakkor, hogy a színészek jól meg is tudják „szólaltatni” azokat.
Ruzicska László, Kovács Balázs és Hrubák Axel ugyanis teljesen úgy játszanak, mintha szerepálmuk lenne a nem túl komplikált mesehősök, így a pipázó gomba, a lepke, a túlsúlyos virág és a szórakozott, bénácska kacsák, valamint a karikatúraszerű békák eljátszása. Jó is nézni őket, időről időre kiérdemlik és megtartják a figyelmet az adott szerephez illesztett erős mimikájukkal, gesztusaikkal, eltalált hanghordozásukkal. Király Orsolya nehezebb helyzetben van, minthogy Ágacska szerepe a folyamatos világra csodálkozással, már előre maximumra tekert rajongásával a még nem is látott ember iránt eleve kissé sziruposnak érződik. Míg a többiek motivációi a történetben jóval érthetőbbek és erőteljesebbek – a három állat azért csatlakozik hozzá kísérőként, mert szenvedést okozó testi hibáik enyhítését várják az embertől –, a főszereplő absztrakt, magasabb szintű célja sokkal kevésbé tudja megmozgatni a nézőt. A mesemondó festőt, illetve az embert és a varázslót alakító Kecskeméti Róbert rutinos, nincsenek előtte nagy feladatok ezekben a mindenható szerepekben, és az előadás nagyrészében az események hátterében is marad, noha fizikailag végig jelen van. Nem tűnik szükségesnek ez a keret, hogy a festő és barátai eljátszanak egy mesét csak úgy, a saját szórakoztatásukra, felesleges súly ez az előadás szövetén.
Ágacska számára a megoldás a gyerekek véglegességet nem ismerő elmúlásfogalmával is kompatibilis, nem kell tartani az előadás után a fiatal nézők szorongató kérdéseitől, Ágacska ugyanis amint felismerte, ki ő, elbúcsúzik szépen hűséges barátaitól, és egyszerűen visszamászik a fára.
Lezárásként a végére Benedek Elek: Szeresd a fát című költeményét ágyazzák be a színészek közös, kicsit iskolás érzetű előadásában. A vers egyébként koncepció szintjén szépen kikerekíti a történetet a fák iránti érzékenyítéssé, ezáltal átlátható apropót ad a darabválasztásra. Mondjuk ezért még továbbra sem érdemes napszúrást kapni.
Gergics Enikő
(Színházi Kritikusok Céhe)
Csukás István: Ágacska (Leányfalui Szekér Színház)
Játsszák: Király Orsolya, Kecskeméti Róbert, Ruzicska László, Kovács Balázs, Hrubák Axel
Zene: Bencze Balázs
Jelmez és díszlet: Abonyi Zsófia
Rendezte: Póka Éva
Vác, Pannónia Ház udvara, 2021. augusztus 7., kb. 50 néző
