Mágikus állatok iskolája – A kísértetfolyosó
Kolibri Színház
Hol volt, hol nem, messze, Bajorországban, az 1967-es évben született egy lányka. Járt mindenféle iskolákba, újságíró és szerkesztő lett belőle, majd született néki három szép fia. Ezek a fiúk szerették a meséket, de iskolába is jártak, ahonnét mindenféle élményeket vittek haza. Az eseményeket otthon megbeszélték. S így történt, hogy – gyerekei és saját szülői élményeiből az édesanya, Margit Auer asszony, 2013-ben megírta Mágikus állatok című későbbi regénysorozatának első kötetét. A 6-10 éveseknek szóló és 9 évesek által már könnyen olvasható könyvek minálunk a Tessloff Babilon Kiadónál jelennek meg azóta is, s már 14 rész érhető el, Nádori Lídia fordításában.
A sajtóban levelező pedagógiai tanácsadást is végző írónő mondja: „Rengeteg ötletet kapok a körülöttem lévőktől: Mi nevetteti meg a gyerekeket? Mi vonzza meg a figyelmüket? Mi aggasztja őket?” A fontos üzenetet hordozni tudó állatszereplők szerepeltetése mellett a történetek boldog befejezése is lényeges a szerző számára: „Könyveket akarok írni, amelyek megnevettetik a gyerekeket, olyan könyveket, amelyek segítik őket az életben, és olyan könyveket, amelyek boldoggá teszik őket.”
A történetek háromféle szereplőt vonultatnak fel: különböző mentalitású felnőttek, alsó tagozatos iskolai osztályba járó, jellemben, küllemben és családi hátterüket tekintve is igen eltérő adottságú gyerekek, s vannak a gyerekek részére mesebeli módon megérkező, őket segítő, „mágikus állatok”. Ez utóbbiak olyan csodaplüssök, amelyek a hétköznapi emberek számára szokásos, mosható játékállatoknak tűnnek, de az őket személyesen birtokló gyerek életét, azzal, hogy kicsit hasonló problémákkal rendelkeznek, mint a gazdájuk, s hogy vele mindent meg tudnak beszélni, jelentősen meg tudják könnyíteni.
Jómagam hét évvel ezelőtt, 2017 februárjában találkoztam először a 6-10 éves gyerekek számára megálmodott, mesebeli iskolai univerzum szereplőivel, mégpedig a Kolibri Színház premierjén. Az az előadás sok éven át sikerrel futott a Jókai téren, bemutatójáról be is számoltam itt. Most pedig – A kísértetfolyosó alcímmel – bemutatták a folytatást, lényegében a hét évvel ezelőtti alkotói gárda közreműködésével. A szöveget most is Horváth Péter, a rendező írta színpadra, s hozzá, mint eddig is, dalszövegeket is szerzett, Novák János muzsikájára. A látványért felelős tervező Orosz Klaudia, a koreográfus pedig Rotter Oszkár.
Jelen cikkemnek azért adtam a „sosem lehet tudni” címet, (G. B. Shaw vígjátékának címét elkölcsönözve), mert különös, nézői magamat óvatosságra intő, figyelmeztető élményben volt részem. Az a helyzet ugyanis, hogy én mint felnőtt, mind a régebbi, mind a mostani előadás szövegkönyvét – fordulatosságuk, szép számú poénjaik, nyilvánvaló gyerek- és intézményrendszer-ismeretük, valamint a belőlük sugárzó, reménykedő emberi jóság ellenére – erősen didaktikusnak és leegyszerűsítettnek, olykor közhelyesnek érzem. Látom, hogy a korrekt rendezés mindent megtesz, amit megtehet, de jó lenne, ha valami módon szellősebb lenne a játék. A három zenésszel együtt körülbelül harminc szereplő van a kicsike színpadon, s ez szörnyű zsúfoltságot eredményez. (Azt meg minden színésznek és nézőnek kijáró részvéttel kellett észre vennem, hogy a színház nemrégiben felújított nézőterének gyártói aligha sejtették az orvosolhatatlannak tűnő problémát: az általuk használt textil- és faanyagok miatt ezek az új székek minden mozdulatra ropognak-nyekegnek, zörgő-morgó hangokat kiadva.)
A meglepetés akkor ért, amikor – különösen a második részben – az akár unalmasnak is tekinthető figurák akciói és megnyilvánulásai érzékelhetően megérintették a jelenlévő gyerekeket. A kilenc-tízévesek pontosan értették és érezték az átlagnál sokkalta lassúbb és bátortalanabb társuk, Ede (Csernák Norbert) megpróbáltatásait, Miss Cornfield, a skóciai tanárnő (Megyes Melinda) szabályok közé szorítottságát, és ismerni látszottak a gazdag anyuka (Tisza Bea) elviselhetetlen modorát is. A varázsállatok közül igen kedvelt volt Karajan, a becsiccsentett kandúr (Ruszina Szabolcs), és Rabbat (Szívós Károly), a gyönyörű mozgású róka. S különösen az lepett meg, amikor az addig csöndeske nézősereg a plakátszerűen erős vonásokkal rajzolt, rémségesen autokrata tornatanár-igazgató (Mészáros Tamás) személye és intézkedései ellen fölhorgadva, hangosan ünnepelte a bukását, üdvözölve az alig-alig, de mégiscsak kivívott demokráciát és a denevérekkel megmentett fát. A színpadiakkal együtt fogadták be a közösségbe Helént (Nyirkó Krisztina), az elkényeztetett, ámde szerencsétlen kislányt is, saját mágikus állatkájával együtt. Mondhatni: forró, forradalmi hangulat uralta a nézőteret. Talán ennyire hiányzik a jók győzelme a hétköznapok történéseiből.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Mágikus állatok iskolája – A kísértetfolyosó (Kolibri Színház)
Szereplők: Megyes Melinda, Mészáros Tamás, Mult István, Tisza Bea, Kormos Gyula, Krausz Gábor, Bodnár Zoltán, Volincsák Luca kn., Nagy Bálint m.v., Horváth Pongrác József kn., Szöllősi János kn., Csernák Norbert, Kolláth Panna Annamária kn., Agócs Dorottya kn., Nyirkó Krisztina, Mónus Szonja kn., Tar Olivér kn., Fehér Dániel, Herczeg Réka kn., Erdei Juli, Rácz Kármen, Mamusics Zsófia kn., Szívós Károly, Török Ágnes, Rácz Kriszta, Ruszina Szabolcs, Lőrincz Lotti
Író: Margit Auer
Fordító: Nádori Lídia
Zene: Novák János
Tervező: Orosz Klaudia
Koreográfus: Rotter Oszkár
Zenei vezető: Darvas Benedek
Színpadra író, dalszöveg, rendezés: Horváth Péter
Kolibri Színház, 2024. november 14.
