Óz, a varázsló
Kolibri Színház
Némi jóindulattal feltételezhetjük azt, hogy az Óz-adaptációk valószínűleg azért szerepelnek még mindig ilyen előkelő helyen a gyerekszínházi repertoárban, mert továbbra is érvényesen tudnak szólni a barátságról, a belső erőforrások felfedezéséről, az ember önmagába vetett hitéről és a céljainkért megtett út fontosságáról. Valamivel talán reálisabbnak látszik az a megközelítés, hogy az előadás címe jól eladható annak a felnőttnek, akinek valószínűleg magának is vannak ködös színházi vagy filmes emlékei a sárga útról meg a bádogemberről. Ennek tükrében a Kolibri Színház Óz, a varázsló-bemutatója is biztonságos választásnak tűnik. A visszatérő Gothár Péter rendezővel viszont tudnék vitatkozni azon, hogy ez a klasszikus történet mint valami világos, tiszta üzenet állna szemben a „mai zűrös mesemaszattal”.
Az átverés a történetnek lényegi része, és engem már gyereknézőként is összezavart és felbosszantott, hogy Dorothyt és barátait különböző adaptációkban különböző formákban, de mindenképpen többszörösen átejtik, és aztán még örülniük is kellene ennek – naná, mert a szükségtelen próbatételek és utazás során mindvégig birtokában voltak annak, amit kértek. A Kolibri Színház verziójában Ózról nem derül ki, hogy szélhámos lenne, és a végén a főhőst is hazajuttatja Kenzeszbe, de azért jobb nem elsiklani afelett, hogy ez a mindenható figura előbb gyakorlatilag felbérel bérgyilkosnak egy hétévest, akinek nincs is más választása, mint megadni az árat. Gothár Péter rendezése kihangosítja ennek fonákságát, és a mindvégig bő homályban maradó Óz egyértelműen negatív szereplő, ugyanakkor a befejezés mégsem nyújt megnyugtató feloldozást, mintha a kihasználással való megbirkózás vagy annak elviselése mintegy a felnőtté válás kötelező része lenne.
Horváth Péter átirata ezen felül még kissé bizarr, romantikus rétegekkel is ellátja a történetet, ez az Óz ugyanis valamiféle szerelmi bosszúállásból szeretné eltenni láb alól volt barátnőjét, a Nyugati Boszorkányt, és a bádogembert is hasonló okokból átkozták bádogemberré. Ez egy ilyen világ. Jobb idejekorán menedzselni a közönség romantikus elvárásait.
A történet tehát meglehetősen terheltnek látszik, így különösen fontos maga Dorottya, akit Tihanyi Ildi jelmeze egyszerre mutat éterien törékenynek és szerencsétlenül röhejesnek a komplett vízszintbe szélfútt hajával. Selmeczi György zenéje ráadásul gúnyolódó refrénként ismétli ugyanazt a melankolikus dallamot, valahányszor szóba kerül a kislány fájdalmas árvasága. Ennek ellenére Nyirkó Krisztina Dorottyájához könnyű kapcsolódni, színpadi integritása, a szerepből áradó, magától értetődő tisztaság és szomorúan koravén bölcsesség sokat visszahoz a történet eredeti értékeiből. Nem kell külön játszania, hiteles az odafordulása, a felelősségvállalása, és ettől valóban láthatóvá válnak körülötte a barátságok, bajtársiasságok. Ennek a Dorottyának viszont mégis az a legfontosabb erénye, hogy mind a szöveg, mind a színészi játék szintjén kielégítően reflektál a történet problémás pontjaira. Világos lesz, hogy ez kicsit sem fair.
Ruszina Szabolcs játssza a csupafog Madárijesztőt, Krausz Gábor a gyáva Oroszlánt, a szögletes trubadúr Bádog Favágót pedig Szanitter Dávid. Humoros és rokonszenves alakítások ezek, de a három kísérőnek sem cselekmény szempontjából való fontosságban, sem színpadi lehetőségekben nem osztanak annyi lapot, mint Totó kutyának. Vass György játéka nagyon szórakoztató, egyrészt Totó védelmezőként, sőt egyfajta higgadt, de rendíthetetlen mentorként is működik Dorottya mellett, és ebben a pozícióban Vass György lakonikus összegzéseket, félig-meddig narrációkat is megszólaltat sztoikus hangon, sokszor szarkasztikusan. Másrészt viszont Dorottya kutyája mégiscsak kutya, úgyhogy két bölcselet között hess, hesst ugatva azért Tóth József kémkedő varjúját is megkergeti. Kettejük párosát jó nézni, de a fiatal közönség persze inkább a Totótól minden irányban érkező oltásokat fogja értékelni, még az is elhangzik, hogy „anyád”.
Farkas Éva a Nyugati Boszorkány szerepében eléggé lerongyolódott gonosztevőt játszik, nehéz komolyan venni a fenyegetést, mikor eleve ilyen reménytelen lúzerként mutatkozik be. Még szánni is lehet, hiszen azért akarja levágni a foglyul ejtett oroszlán körmeit, hogy felragassza magának, és ezzel esetleg visszahódíthassa Ózt (aki egy ijesztő, test nélküli szemgolyó).
Az egyes jeleneteket a színpadrendezés ideje alatt egy világító szemű denevér nem igazán kontextusba illő versikéi tagolják, és a látványvilág is kaotikus hatást kelt. A picúrok sután játékosak, az utazás hátterei hagyományos, realista esztétikát mutatnak. Smaragdvárosba érkezve a színpad sötét és sivár, a városőrség aszimmetrikus, merev maszkjai pedig egyszerre tűnnek bugyutának és fenyegetőnek. Összességében elég nyomasztó és zűrzavaros előadás kerekedik ki ebből.
Gergics Enikő
(Színházi Kritikusok Céhe)
L. Frank Baum–Horváth Péter–Selmeczi György: Óz, a varázsló (Kolibri Színház)
Játsszák: Nyirkó Krisztina, Vass György m.v., Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid, Krausz Gábor, Farkas Éva, Mészáros Tamás, Tóth József, Kormos Gyula, Köleséri Sándor m. v., Bálind Kata, Bognár Gábor, Bolla Gábor, Emődi Réka, Hankószki Fanni, Kiss Dorina, Szilágyi Barnabás, Virók Eszter
Zenészek: Jászberényi Lilian, Kecskeméti Gábor, Bágyi Balázs/Bordás Zoltán, Ablonczy Keve/Németh Attila, Tóth Tamás/Kaboldy András
Dramaturg: Horváth Péter
Zeneszerző: Selmeczi György
Jelmeztervező: Tihanyi Ildi
Mozgás: Lakatos János
Szcenikus: Farkas István
Díszlettervező, rendező: Gothár Péter
Kolibri Színház, 2023. márc. 16.
Fotó: Almássy Bettina
