Micimackó (Dumaszínház)
Kovács Bálint, március
A felnőttszínházban vérre menő viták zajlanak arról, pontosan mit is jelenthet a „szórakoztató” vagy „kommersz” vagy „bulvár” színház a művészszínházzal szemben. A gyerekszínházban viszont mintha valamivel könnyebben adná magát a műfaji megkülönböztethetőség. Más kérdés, hogy vajon mennyire jó jel, ha egy nézőnek egy előadás alatt lehetősége, ideje és motivációja van ezen elmélkedni. (Nem nagyon jó jel.)
A művészszínház leírását, ahogyan a felnőtteknek szóló előadások esetében is, valamivel könnyebb megragadni. Az ilyen előadás elsődleges célja, hogy a nézőjében gondolatokat ébresszen valami olyasmiről, ami vagy vélhetően amúgy is foglalkoztatja, vagy az alkotók szerint fontos lenne, hogy foglalkoztassa őt, legyen szó akár az élet értelméről, akár az óvodás kor nehézségeiről. És ennek a célnak van alárendelve minden: nem ennyire fontos az sem, hogy könnyű legyen eladni rá a jegyeket, vagy hogy könnyedén befogadható legyen és a már bejáratott formákat vonultassa fel.
A művészivel szembeállított bulvár gyerekszínház vagy gyerek kommersz színház pedig pont olyan, mint a Dumaszínház 3 éven felüli nézőknek szóló Micimackó-adaptációja. Amelynek elsődleges célja láthatóan nem az alkotók által fontosnak ítélt, új gondolatok elhintése, hanem ezzel épp ellentétesen az, hogy jól ismert gondolatokat, sőt inkább reflexet csalogassanak elő a nézőkből, pontosan tudva, hogy ezek számukra úgyis kedves reflexek, így többet gyakorlatilag már nem is kell tenni a szórakozásukért. Mindez pedig nemhogy nem igényli, hogy az alkotók formailag – díszlettel, jelmezzel, előadásmóddal – is kifejezzék, hogyan látják a témájukat, hanem egyenesen megköveteli a jól bejáratott elemek újrahasznosítását, hiszen ez is része annak a hatásmechanizmusnak, amely a színpadon történő dolgoktól részben függetlenül is képesek szórakoztatni a nézőket: az alkotók ismerik azokat a kódokat, amelyek jól megjósolhatóan pontosan körülírható érzéseket váltanak ki a nézőkből. Olyan érzéseket, amelyek arról is meggyőzik őket, hogy jó ötlet (volt) a jegyvásárlás az adott előadásra.
A Dumaszínház Micimackója pont ezt teszi. A jelmezek – noha a színlap jelöl tervezőt (Szvitacs Erika) – egyszerűen lemásoljak a legszélesebb körben, az egész világon pontosan ismert Micimackó-, Malacka-, Tigris-, Kanga-, Nyuszi-, Füles-, Bagoly- és Róbert Gida-ábrázolást, azaz nem a könyvillusztrációkat, hanem a Disney-filmekben láthatóakat. Nem úgy, mintha Pille Tamás rendező szeretné megmutatni, ő hogyan látja ezeket a figurákat, vagy számára mit jelentenek, vagy szerinte a mai közönség hogyan tudna velük azonosulni, hanem úgy, mintha a mozis rajzfilm helyett jobb híján muszáj lenne az ahhoz leginkább hasonlító képi világot létrehozni élő szereplők segítségével. Hasonló a díszlet is (a rendező munkája): egy minden stilizálástól mentes, valódi hintás-csúszdás játszótéri építmény mellett játszódik az előadás. Ez újabb egyszerű kód, olyan, ami feltételezhetően automatikusan jó érzést kelt a gyerekekben. Hogy más oka nincs is a felépítésének, azt az is jól mutatja, hogy semmi köze nincs az előadás cselekményéhez (abban nincsenek játszó gyerekek, sem hinta vagy csúszda), igaz, ha már ott van a színpadon, a tisztesség kedvéért egyszer-kétszer lecsúszik rajta, aki arra jár, illetve az építmény egyes részeivel jelenítik meg a fát, amelyen Micimackó felmászik a méhekhez, és Füles kuckóját. Ez a két alkalom csak az, amikor megjelenik bármiféle stilizációhoz hasonlító dolog az előadásban: ezt – a stilizáció és metaforikusság, vagyis bármiféle önmagán túlmutató, a primer szinten kívül mást is jelentő dolog behozatalának szinte teljes hiányát – is fel lehet venni a gyerek-bulvárszínház megkülönböztető jegyei közé.
És mindehhez pontosan illeszkedik az előadásmód is. Persze az, hogy egy ismert történet előadása nem áll másból, mint az ismert szövegek színpadra állításából, önmagában sem nem szokatlan, sem nem problémás, de az már semmiképp sem javít az előadás minőségén, hogy mindezt egyetlen – bármilyen értelemben vett – ötlet nélkül teszi meg a társulat. Azaz minden a lehető leginkább magától értetődően történik: a hangsúlyok vagy arckifejezések megválasztása, a színpadi mozgás – vagy nincs ilyen, vagy ha igen, akkor csak azért, mert muszáj –, az elhangzó dolgok vizualizációja. Így pedig sem a rendezést, sem a színészi játékot nem lehet felelősen értékelni, hiszen ez tulajdonképpen nem állna másból, mint a rendezői és színészi ötletek sikerültségének megállapításából („ötlet” alatt értve akár azt is, hogy az adott mondatot a színész a primer jelentés ellenére inkább szomorúan, vagy mondjuk a szokottnál halkabban mondja el). Hasonlóképp egyszerű kódok alkalmazásának tűnnek a sem nem túl ihletetten, sem nem túl képzett hangon előadott dalok is: a felhőtlen szórakozást a zsigerekből elvileg előhívó kódnak, ahogyan a gyakorlatilag mulatós-lakodalmas zenei aláfestés is hasonló célt szolgálhat.
A művészszínház kontra „szórakoztató színház” vitában ugyanakkor általában az okozza a legnagyobb problémát, hogy a megalkotott definíciók sokszor negatív értékítéletet hordoznak magukban, márpedig szerencsére korántsem törvényszerű, hogy a kommersz színház rosszabb minőségű legyen a művészszínháznál. Viszont a dumaszínházas Micimackó esetéből egyértelmű: sokkal egyszerűbb a témáról beszélni egy olyan előadás kapcsán, amelynek viszont tényleg alacsony a színvonala, és különösebb művészi igényei sincsenek.
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Micimackó (Dumaszínház)
Szövegkönyv: Baraczka Gergő
TRIP Hajó, 2018. február 17., kb. 120 néző
