Beszélgetés Meczner Jánossal
Marik Noémi
2020. március 7.
Ebben az évadban 70 éves a Bábszínház. Negyedszázadon át Meczner János vezette, aki joggal érezheti úgy, hogy a munkát elvégezte. Ma már nem szorulnak kompromisszumokra, mert körülbelül tíz éve 100-102 százalékos a nézettségünk. Megteremtettek egy nemzetközi bábfesztivált. Beindult az egyetemen a bábszínész- és bábrendezőképzés. A Budapest Bábszínházba menni egyfajta garanciát jelent a minőségre.
Március elsejével ment nyugdíjba. Huszonöt és fél évig vezette a Bábszínházat. Akkora volt a fa, amibe annak idején vágta a fejszéjét, mint amekkorára számított?
Nagy ugrás volt számomra, mert élőszereplős színházból jöttem, kicsit véletlenszerűen, hiszen a Bábszínház irányítása nem szerepelt a céljaim között, és fogalmam sem volt, meddig fogom csinálni, egyáltalán megszeretem-e, érdekel-e majd a báb.
Úgy tűnik, megszerette… Mivel fogta meg a bábszínház, mitől ragadt itt ilyen hosszú időre?
Mindenképpen érdekes valami újba belekezdeni. És itt mindig voltak új lehetőségek, új impulzusok. Megfogott az egészen más műfaj, és izgalmasnak találtam, hogy így is lehet színházat csinálni. Mindamellett amikor idekerültem, egy olyan társulatot kaptam, amely a régi dicsőségéből élt, aminek persze megvolt az alapja, hiszen a ’70-es években kitűnő együttesként működött, és a világot bejárta az előadásaival. De minden színháznak vannak jobb és rosszabb periódusai, és én éppen egy mélypontot kaptam (előtte két évvel vált ketté a társulat a Kolibrire és a Budapest Bábszínházra). Igazi feladatnak tűnt, hogy egy hitehagyott, önbizalom nélküli társulattal kell színházat csinálni. A másik nehézség az volt, hogy a fiatalok mind elmentek a Kolibribe, így tisztán látszott, hogy ezt a színházat nem lehet egyhamar frissebbé, maibbá tenni. Ezért az első fontos lépés a társulat megfiatalítása volt. Hál’ isten el lehetett érni a Színművészeti Egyetemnél, hogy induljon bábszínész-, majd bábrendezőképzés.
A bábrendezők mellett élőszereplős színházi rendezőket is gyakorta hívott a Budapest Bábszínházba.
Valóban, a bábrendezőképzés 2008-ban indult, két osztály végzett, most már a harmadik tanul. Egészen addig nem voltak bábrendezők, de később is hívtam olyan nem bábrendezőket, akikről azt gondoltam, van ilyenfajta affinitásuk, és úgy látom, ezek izgalmas, jól sikerült találkozások lettek. Mácsai Páltól Jankovics Marcellig, Aschertől Alföldiig, Sopsits Árpádtól Kovalik Balázsig, Vallótól Szikoráig, Gergye Krisztiántól Balázs Zoltánig és Szikszai Rémuszig sok mindenki járt már nálunk. Hatott rájuk is az itteni munka, némelyikük utóbb elkezdett bábosabb megoldásokat is alkalmazni. Nekünk pedig nagyon jót tett, mert a mi színészeinknek is egyfajta továbbképzést, inspirációt jelentett a velük való munka. A társulat már egy ideje nagyon értékes és erős – bármit el tud játszani. A színészek jelentős része a bábszínész szakon végzett már, tehát egy akolból jönnek. És most egyértelmű, hogy övék a vezető szerep, az „ízlésterror”.
Amit egy mogul irányít…
Mind az én növendékeim voltak, tehát valamilyen formában igen. (nevet)
A 25 évet nézve itt nem csupán felfrissülés, de komoly reform valósult meg.
Örülök, ha így látja. Kellett hozzá a társulat bölcsessége – hogy az időseket érdekelje, a fiatalok mit gondolnak a világról, mit hisznek és csinálnak másképp, a fiatalok pedig elismerjék és meg akarják tanulni azt a fajta klasszikus bábtudást, ami az idősebb korosztály anyanyelve. Nyilván ezt a folyamatot is kellett animálni. Fontos eleme a sikerünknek a háttérmunka is, mivel a „színész” itt egy műalkotás, amit egy képzőművész teremt meg. A háttérkollégák pedig, ezt bátran mondhatom, világszínvonalúak. Nagyon örülök, hogy most nyílik egy kiállítás, ami az ’50-es évek bábműhelyéről szól.
Mi érett be legnehezebben a reformok közül, vagy bizonyult zsákutcának?
Inkább úgy mondanám, amiért a legtöbbet kell küzdeni: hogy a felnőtt nézők is elhiggyék, hogy a báb egy autonóm, de művészi teljesítményt nyújtó színház, és érdemes ide járni. Nem véletlen, hogy azt a szlogent adtuk a színháznak, „a báb nem korosztály, hanem műfaj”. Most kezdjük csak el érezni, hogy egy-egy felnőttelőadásunkra már nem kell kínlódva szerezni nézőket. Shakespeare A viharjánál például nem is kell különösebben szervezni. Viszont amit ennek a 25 évnek talán a legjobb előadásának tartok, a 2010-es Bitódalokat mindössze kilencszer tudtuk játszani, aztán nézők híján le kellett venni. Biztos vagyok abban, hogy erre az absztraktabb, a bábra jellemző stilizáltabb előadásra ma már többen jönnének.
A 25 év alatt mennyire volt érzékelhető a nézői igény változása?
Abban feltétlen változott, hogy 25 évvel ezelőtt még nem volt internet meg okostelefon. Ma már minden gyerek úgy születik, hogy érti ezeket a kütyüket. Hihetetlenül felgyorsult minden, nekünk is sokkal pergőbbnek kell lennünk. Nehezebb lekötni a gyerekeket, kevésbé türelmesek, ez érzékelhető.
Fel lehet venni a versenyt a technikával és ezzel az őrült tempóval vagy inkább ellen kell tartani és az elmélyülés felé vinni őket?
Nehéz dolog, mert a színdarabok alapvető szabályait tartanunk kell, miközben olyan értelemben kell felvenni a versenyt, hogy az előadásoknak legyen meg az a fajta lüktetése, dinamizmusa és képi világa, amit a pergő ritmushoz szokott közönség igényel. Hiszen az a célunk, hogy beszoktassuk őket, így muszáj törekedni arra, hogy izgalmasak legyünk. Ezt tudomásul kell venni, a korszerűséghez hozzátartozik. Mindenben az arány a kulcs. Az ízlésből nem szabad engedni. A változásokat figyelembe kell venni, használni, és beépíteni egy biztos ízlésvilágba, értékrendbe.
Mi volt a legmeglepőbb nézői reakció, amivel pályája során találkozott?
Egy hátán fekvő „fiatalúrtól” jött, aki a maga hét-nyolc hónapjával akkor fedezte fel az ujjait, anyuka viszont folyton lenyomta a kezeit, hogy az előadást figyelje. A gyerek szerencsére okosabb volt, így amikor anya nem figyelt oda, már megint előkerültek a kezecskék. A csecsemőszínház most nagyon divatos, ám én nem annyira szeretem. A szülők leginkább maguknak csinálnak vele programot. A legsúlyosabb ellenérvem az, hogy a csecsemőszínház 0-3 évig tart, és nem hiszem el, hogy egy 7 hónapos gyereknek és egy 23 hónapos gyereknek ugyanaz kell.
A gyerekek egyébként abban a pillanatban nyüzsögni kezdenek, ha valami vacak, unalmas, és miután ők nem udvariasak még hál’ istennek, ez rögtön érzékelhető is. Az első ilyenkor feltenni a kérdést, mit szúrtunk el. Mert nem ők rosszak, neveletlenek, hanem mi nem tudtuk őket megfogni, lekötni. Például mert túl bonyolultan csináltuk, vagy egy tempókérdés miatt.
Maximalistának tűnik.
Valóban. Van, hogy két-három évadot is megy már egy előadás, és még akkor is változtatunk rajta. A Varázsfuvola például az ötszázadik előadásnál tart, és még mindig van benne egy jelenet, amin folyamatosan töprengek. Szeretik a nézők, de én tudom, hogy lehetne jobb is, hogy még nincs tökéletesen kitalálva. Hiszek a fejlődésben, mint ahogy abban is, hogy ez egy folyamatosan fejlődő szakma.
