Beszélgetés Podlovics Laurával

 

Két éve végzett az SZFE bábszínész szakán, azután a Budapest Bábszínház társulatába került, ahol nemcsak főszerepeket játszik, de már szerzőként és rendezőként is bemutatkozott. A Nem félünk a sötétben című drámáját maga vitte színre, és elnyerte vele a legjobb ifjúsági színházi előadásnak járó díjat, valamint a hallgatói zsűri különdíját a Kaposvári Biennálén. Most pedig a legígéretesebb pályakezdő díjra jelölte őt a Színházi Kritikusok Céhe.

– Az ember szinte biztosra veszi, hogy aki színházi alkotó lesz, annak volt valami meghatározó színházi élménye gyerekkorában. Neked volt ilyen?

– Tahitótfalun nőttem fel, így nekem igazából nem sok volt, bábszínházi meg egyáltalán. Illetve egy, ami sokszor eszembe jut azóta. Volt egy Habakuk nevű vándortársulat, amely eljött hozzánk néha, és nekik volt egy tárgyjátékos előadásuk. Ebben egy öngyújtó volt a Herceg, és amikor szerelmet vallott, kinyitotta magát és azt mondta: a szívem lángra gyúl. Gyerekként ez teljesen elvarázsolt. Mindemellett anyukám húga dramaturg, általa azért beköszönt a színház. És forgattam is gyerekkoromban, Pater Sparrow 1 című sci-fijében, Sinkó Lászlóval, Mucsi Zoltánnal és Mácsai Pállal. Tíz évig Ász táborba és drámaiskolába is jártam, amit a Balázs Ági–Gáspár András színészházaspár vezet. Akkor még nem akartam színész lenni, azért jártam oda, mert jó volt oda járni. Az Ász sokunknak a szakmában meghatározó közösség.

– A bábszak és a bábozás hogyan jött a képbe?

– Kétszer jelentkeztem színész szakra és a másodrostán mindannyiszor kiestem, ám bent ült Ellinger Edina és Meczner János, és elhívtak az ő másodrostájukra. Nem mondtam rögtön igent, nagyon csalódott voltam éppen, és azt sem tudtam, mi fán terem a báb. Bábszűzként kerültem ebbe a közegbe, a nulláról indultam, de sokat segítettek. Tizenketten végeztünk, és valamennyien el is tudtunk helyezkedni. Szerencsések vagyunk. Akik a Budapest Bábszínházba kerültünk, egyből nagy feladatokat kaptunk. A társulat pedig befogadó volt, hamar otthonra találtam.

– Ám úgy tűnik, mintha mindez mégsem lenne elég, ennél is nagyobb mozgástérre lenne szükséged, és folyamatosan tágítanád saját komfortzónádat.

– Nyughatatlan típus vagyok. Már az egyetem alatt elkezdtem színdarabot írni, és ötödévben szerettem volna megrendezni alsóbb évesekkel, aztán jött a kovid és a modellváltás, így ebből nem lett semmi. Ám amikor a színház meghirdette a „Kísérleti Stúdió” pályázatot, jelentkeztem. Rendezni nem feltétlen akartam, csak nem tudtam elképzelni, hogy más rendezze, amit én írok. A Dante Casino meg, aminek szintén tagja vagyok, Pass Andi révén jött, aki dolgozott az osztályunkkal, és berántott tőlünk négy embert, így végül összeállt a kis csapat. ’22 nyarán alakultunk. Itt többek között az Osztályfőnöki című előadásunk egyik alkotója vagyok, Kenéz Ágostonnal.

– Anyaszínházadhoz visszatérve, a Nem félünk a sötétben darabod egy kamaszlányt követ, az ő érzésvilágát mutatja. A kamaszábrázolások gyakorta belecsúsznak klisékbe. Ti ezt hogyan próbáltátok elkerülni?

– Erre talán kissé klisés lesz a válaszom: igen, valóban könnyű belecsúszni, ám azt éreztem, van egy nagyon erős belső drive-om ehhez a történethez, és amikor elbizonytalanodtam vagy attól féltem, klisés lesz a történet, erre hagyatkoztam. Ezt az alkotásmódot szeretném is megtartani: ne a félelem irányítson. Vállaljam, amit érzek és gondolok, és ne foglalkozzam azzal, ki minek fogja tartani, érvényes-e vagy épp klisé-e.

Nem esik még annyira távol tőlem a kamaszkor, de azért jó volt, hogy Gajda Anna ott volt mellettem. Akartam, hogy legyen, aki még közelebb áll hozzájuk korban, és neki van egy nagyon intelligens kamasz stílusa. Segített a megfigyelő pozícióm is, figyeltem, húgaim és köreik miben mások, mint mi voltunk.

– És miben mások?

– A digitális világ minden információt rendelkezésre bocsát, és ezzel nagyon nehéz mit kezdeni. Az a fajta stressz amiatt, amire nincs ráhatásunk, már káros a mentális egészségre, szorongást és kiégést okozhat. A mostani tizenévesek pedig már ebben szocializálódtak.

– Több bábtechnikát is használtok az előadásban – ez saját ízlésedet tükrözi vagy a kamaszok miatt választottátok, akiknek minél több impulzus kell?

– Semmit nem úgy csináltam, hogy a kamaszok igénye felől néztem. Lekötés szempontjából amúgy is, ami a legfontosabb szerintem, az a ritmus. Ha az elején ritmust veszít az előadás, már kicsit el lehet veszteni a közönséget. Vizualitás szempontjából pedig mindig az adott téma irányít. Akkor jó bábot használni, ha a téma magától értetődően kidobja.

– És mit csinálsz, ha azt dobja ki, hogy nem kell ide báb?

– Akkor nem pályázok ezzel az előadástervvel. (nevet) Ám az, hogy van egy lány, aki nem tud kapcsolódni senkihez, aki körülötte van, adta magát, hogy rajta kívül mindenki maszkot viseljen. És az is adta magát, hogy a fiú, akit csak elképzel, árnyék legyen. Hál’ isten a sztori nagyon megmutatta, hogyan tud bábos lenni. Nem jó, ha valami úgy bábos, hogy nem érted, ezt miért nem emberek játsszák.

– A rendezés ízére mennyire kaptál rá?

– Rákaptam. Nagyon. Vágyom már a következőre, szerencsére lesz is rá lehetőségem, mert nyertem a Jurányi Titánium pályázatán. Ez nem bábszínházi előadás lesz, de lesz benne báb. Egy fiatal párról szól, az ő kapcsolatukról, és azért háromszereplős, mert a kapcsolatukat is egy színész, jelen esetben Katona László testesíti majd meg.

– Legközelebbi bemutatód viszont a Hamupipőke lesz, amiben te az egyik gonosz mostohanővért játszod. Kamasztéma, felnövéstörténet ez is, ahol a főszereplő szintén fantáziavilágba menekül. Igencsak rárímel a Nem félünkre.

– Mondtam is Kuthy Áginak, az előadás rendezőjének: nem hiszem el, hogy ugyanazt csináljuk. A Péntek úr, a Nem félünk és most a Hamupipőke is arról szól, hogy valakire nem figyelnek, és annak milyen következményei vannak. Olyan érdekes, hogy egy évadban három csapat is úgy érezte, ezzel kell foglalkozni. Itt mesés lesz a látvány, egy modern szellemiségű Hamupipőkével. Én is végre gonosz és buta lehetek a színpadon, lubickolhatok a komédiában. Emellett egy vásári bábrevüben leszek még (Kár, hogy anyádat nem hoztuk el), itt is lehet majd széles ecsetvonásokkal dolgozni.

– A Színházi Kritikusok Céhe szavazásában a legígéretesebb pályakezdő díj három várományosa közt szerepelsz. Mit gondolsz, mivel érdemelted ezt ki? A Nem félünk…-kel? Azzal, hogy széles spektrumon alkotsz? Azzal, hogy beleállsz dolgokba, ügyekbe (mint például az SZFE átalakításánál)?

– Talán ezek összessége számíthatott. Azt érzem, ahhoz képest, hogy két éve végeztem, tényleg sok minden történt velem. Ezek nem lennének, ha nem kaptam volna bizalmat a Bábszínháztól. Ez a szakma szerintem szerencsén múlik elsősorban. És azon, hogy ez a hely kísérletező és elindította a pályázatot, amiben én is kipróbálhattam magam. Ez megnyitott egy olyan csapot, ami most már nyitva van. Így már tudatosan keresni fogom a lehetőségeket. Ki tudja, ha Máté Gábor felvesz, lehet, nem rendeznék, és nem lennék ennyire boldog. A Nem félünk után a bennem lévő kislány, aki történeteket írt, és azt képzelte, az élete egy film, nagyon boldog volt, és őt továbbra is muszáj figyelembe vennem. Az előadásban lévő dal megírása (Kun Bálinttal) volt még hasonló boldogság.

– A Budapest Bábszínházban meglepően sok az univerzális alkotó.

– Aki belekóstol a bábba, az nemcsak megfertőződik, de mindenevő is lesz. Annyira megmozgatja az agyat, és mintha kinyílna egy másik dimenzió: szóval ezt is lehet? Rendkívül kreatívvá tesz, hiszen annyi mindent meg lehet csinálni bábbal, és annyiféle absztrahálásra ad lehetőséget. Fertőzöm is rendre az embereket magam körül ezzel.

Marik Noémi

Portréfotó: Cseke Tamás