Miért játszik egy gyerekszínház Hamletet, avagy miért játszanak Hamletet gyerekeknek? Csakis ugyanazért, amiért a felnőttszínházak Hamletet játszanak? (Mert ők miért játsszák?) Vagy azért, hogy egy tényszerűen kötelező, nem tényszerűen avítt és unalmas történetről megmutassák a még nem évtized-tapasztalt színházjáróknak, hogy az tényszerűen nem avítt és nem unalmas? És ha az utóbbi verzió az igaz, akkor másképpen kell-e nézni és értékelni egy ilyen Hamletet, mint egy másmilyet?
Hogy miért vesz elő egy színház egy színdarabot, az minden egyes igazgató és számára megkerülhetetlen kérdés, de az egri Harlekin Bábszínház Hamletje esetében – kissé túlzóan fogalmazva – ezen áll vagy bukik a siker is.
Az előadás mint színházi beavatás, mint színház-megszerettetés, mint kötelező-kedvcsináló: hangos és megérdemelt siker. Somogyi Tamásextravagáns, édes-savanyú bábszínházat rendezett Hamletnek, és el is várja színészeitől, hogy ne csak laza csuklóval, de a hozzáállás értelmében véve is lazán – azaz: semmiképp sem a teatralitás misztikus szertartásosságával – személyesítsék meg a figurákat. Jakob Nórabábjaihoz nem is illene a túlzott emelkedettség – amely egyébként Nádasdy Ádám remekül mondható, érthető és élvezhető fordítása révén már eleve hiányzik a színpadról, mint patina a gondosan tisztított bronzszoborról.
Ezek a bábok a mai divat szerint öltöztek fel, Hamlet is farmernadrágban van, mint annak idején Viszockijnál, meg tornacipőben, kapucnis pulcsiban. A fejeken képzőművészeti igényességű kócos frizurák, nem mint szénaboglyák, hanem mint a trendin adagolt zselé demonstrációi.
És ez nem irónia: a szépen megmunkált figurák arcai úgy szólítják meg a nézőket az ismerősségükkel, valószerűségükkel, hogy ennek ellenére sem tűnnek túlontúl hétköznapiaknak, más szóval jellegtelennek. Ellenkezőleg: egyéniségük van, éspedig pont olyan egyéniségük, amihez kellenek a farmerek és a csiricsáré diszkókabátok.
Ezek a bábok épp úgy szellemesek – minden szóvicc nélkül, Hamlet atyja ide vagy oda –, ahogy az előadás is az. Azaz igényesek, profik, és művészi értékeket mutatnak fel anélkül, hogy bárkinek is eszébe juttatnának olyan asszociációkat a művészetről, mint mondjuk az elefántcsonttorony vagy a piedesztál. Hamlet atyjának szelleme például darabokra szedhető, elvégre szellem az illető, miért kellene mindig pont ugyanott lenni a fejének, ahol a válla véget ér? Különben is, akkor mitől ijedne meg Hamlet?
Nem elhanyagolható körülmény a bábokról szólva a kétméretűség sem. A „klasszikus módon”, egy vagy több fekete ruhás színész által mozgatott, kis bábok mellett néhány felnőtt – Claudius, Gertrud és Polonius – életnagyságban is megjelennek, emberlábbal, bábtorzóval, méretes bábfejjel. Ez túl azon, hogy érzékletesen szemlélteti a hatalmi viszonyokat és a címszereplő körének bizonyos komplexusait, a hatalom kiszolgálóinak szervilizmusát (Rosencrantz és Guildenstern konkrétan a király zsebéből másznak elő), még az előadás játékosság-faktorát is jelentősen megnöveli. Pedig az amúgy sem kicsi, amennyiben játékosság alatt értjük a célközönség nyelvén és gesztusai által való megszólalást is. Hamlet például filctollal firkál egy üvegfalra, leginkább olyankor, amikor őrültet – vagy itt inkább: infantilist – játszik: a Poloniusnak mondottak szellemében púzó embert, atyját Claudiussal összehasonlító portrékat, vagy a „gazember” szót. Ha leül, keresztbe teszi(k) a lábát, nagynéni-anyja és nagybácsi-apja pedig rágógumizenére táncikálnak, nehogy szellemi nagyságot véljünk bennük felfedezni.
A nagyon jól érthető, de komolyságát és a darab súlyát egy percre fel nem adó, mégis szórakoztató, minden nemespenészt lekapargató báb-Hamlet úgy beszél az iskolás nézőkkel, ahogyan egy iskolás amúgy is beszélne a másik iskolással, nagyszünetben a portásfülke mögötti beugróban. Ez tehát teljes siker, hiszen ilyet nem minden előadás tud.
Ha azonban ugyanúgy akarjuk nézni és megítélni ezt a Hamletet is, ahogyan a legjobb színház legjobb Hamletjével tesszük, már akadnak szépségfoltok a farmer és a lobonc között. Kezdve például azzal, hogy bár kétségkívül nehezen lehetne egy mondatba összehozni a három órás időtartamot és az iskolásbarát hangvételt (azért ez sem lehetetlen, lásd például Bagossy László verzióját az Örkény Színházban), azért ez az egyórás rövidség határozattan rányomja a bélyegét az előadás dramaturgiájára. Mert ennyi idő alatt ugyan remekül elő lehet adni a Hamlet érthető és követhető cselekményvázát, ám a motivációk kibontása, egyes mellékalakok jelleme és szerepe, egy-egy lélek összetettsége éppúgy elvész, ahogyan nincs és talán nem is lehet jelen a gondolkodtatás arról, mi is pontosan Hamlet problémája túl a konkrétumokon, vagy milyen kérdéseket vethet fel még ez a szöveg a címszereplő saját drámája mellett. És ez az időtartam és lerövidített ív a színészeknek sem igazán ad alkalmat arra, hogy igazán emlékezeteset alakítsanak.
Meg aztán a játékosság sokszor megmarad csak játékosságnak, vagy „majdnem csak” játékosságnak: például a fent részletezett bábméret-különbségek néha – amikor a felnőttek is a fiatalok körül sertepertélnek – megszűnnek, noha ez metaforaként nem igazán érthető, hiszen amúgy koránt sincs szó arról az előadásban, hogy a Hamletékkel való kommunikáció úgy változtatna a viszonyokon, mint Szabó Lőrinc és Lóci esetében a leguggolás. Hasonlóképp nincs teljesen átgondolva Hamlet csigaház-börtöne sem: a játék egy része egy akváriumhoz hasonló üvegkalickában játszódik, amelyről hihetnénk, hogy az Hamlet és korosztályának kizárólagos területe – csakhogy hébe-hóba mások is ugyanúgy belakják, mint ők, és ők sem mindig ott jelennek meg. A hangulatok, a primer üzenetek persze így is átjönnek és így is hatásosak – de érződik, erősebb koncepció mellett lehetnének még hatásosabbak.
Na de akkor áll az a siker vagy bukik? Az idei Marczibányi téri gyermek- és ifjúsági színházi szemlén például nagy díjat kapott az előadás, előtte meg nagy tapsot. És hát: „végül is semmi se jó vagy rossz, csak a véleményünk teszi azzá.”
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Shakespeare: Hamlet
Szereplők: Horváth Virgil, Mészáros Pancsa, Kosznovszky Márton, Sóvári Csaba, Soó Gyöngyvér, Molnár Zsófia Boróka
Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida
Díszlet-és bábtervező: Jakob Nóra
Világítás tervező: Szilágyi László
Rendező: Somogyi Tamás
VIII. Gyermek- és ifjúsági színházi szemle
Marczibányi Téri Művelődési Központ, 2015. november 14.
