Rigócsőr király (Ciróka Bábszínház)
Jászay Tamás, november
Egy királykisasszony lecsúszástörténete, avagy a boldogság többnyire karnyújtásnyi távolságra van tőlünk, csak sokszor annyira el vagyunk foglalva saját magunkkal, hogy ezt képtelenek vagyunk felismerni. Kuthy Ágnes tíz évvel ezelőtt Pécsen bemutatott Rigócsőr királyának friss és megújult remake-je eredeti másolat, ami most Kecskemétet veszi be. Ellenállás nélkül.
Az előadás célközönségét, vagyis az ovisokat és kisiskolásokat talán még nem botránkoztatja meg az alapvetés, vagy legalábbis másfelől közelítik meg a dolgot, de azért nem tudom nem leírni, hogy micsoda egy rettenetes történet az, amiben három pasi – köztük a lány apja és férje – minden erejét megfeszítve azon munkálkodik, hogy kerül, amibe kerül, de saját szabályrendszeréhez törjön egy fiatal lányt. Rendben, a csaj sem könnyű eset, de azért a macsó öntudatnak is kellene, hogy legyen határa és mértéke.
A klasszikus Grimm-mesét Zalán Tibor írta színpadi darabbá: szövege takarékos, világos szerkezetű, plasztikusan fogalmaz, a mese ismétlődő motívumait változatosan hívja vissza. Kuthy Ágnes rendezése okos következetességgel építkezik, pontosan, lépésről lépésre meséli a történetet. Közben több bábtechnikát, így árnyjátékot, marionett elemeket is használ, de a hangsúly, mint nála gyakran, az élő színészen van. Ez utóbbit indokolja az is, hogy beiktat néhány olyan pillanatot, amikor kimerevíti a képet, hogy a sok kergetőzés és bújócskázás közben és mellett figyelmes, nyugodt pillantást vethessünk a valódi lényegre. Ilyenkor szinte megállítja az időt, szereplőit határozott mozdulattal kiemeli a részben önjáró mechanizmusból, akik lélegzetvételnyi szünethez jutva csodálkoznak rá magukra és a másikra.
Ehhez kell az a cirkuszi ihletésű keret, ami amellett, hogy gazdaságosan működteti az előadást, egy szavakkal el nem mesélt történetet is megrajzol, amihez újra és újra visszanyúlnak a játszók: színlelés és valóság, álarc és őszinteség ellentéte lényegessé válik a hatásos nyitánytól kezdve. Mátravölgyi Ákos hosszú fehér drapériák által körbefogott, egy csúszdává simuló csigalépcsőből álló, kör alakú emelvényt helyez a színpad közepére, amin és ami alatt, fölött, mellett újabb és újabb játéklehetőségekre találnak a szereplők. Darvas Benedek hol olaszos, hol franciás hangulatú, originális cirkuszi zenétől tangón át sanzonokig ívelő zenéje megsegíti a sok, főleg vertikálisan és körbe-körbe bonyolított akciót. Cirkuszporond az egész világ: ahogy a rátarti kötéltáncos lányért hiába hevül a szomorú bohóc, úgy a kevély királykisasszony is képtelen észrevenni, amikor az igazi nyújtja felé a kezét.
Ez amúgy nem csoda: Katica (Nyirkó Krisztina) az elkényeztetett, hisztis csitri prototípusa, aki szeszélyeivel rettegésben tartja ősz atyját és az udvart is. Gonosz tréfáin csak ő nevet, a környezete idővel apatikusan fogadja újabb kegyetlenkedéseit, egészen addig, míg apja meg nem elégeli a dolgot, és úgy dönt, hogy egy életre megleckézteti a lányt. Miután a főrangú kérőket nem csupán visszautasította, de szépen meg is alázta, most rajta a sor: az első koldus viheti Katicát, és bajlódjon vele ő, hátha többre megy vele, mint a lányát egyedül nevelő apa. És bár nem dolgom, hogy újraírjam a mesét, azért megjegyzem: hasonló esetben mielőtt rövid úton megszabadulunk tőle, tán érdemes volna odafordulni az ordító-toporzékoló családtaghoz, és megkérdezni tőle, mi a baj?
Mert hogy Katicán ez csak álarc, az korán világos: azt hiszem, ő sem feltétlenül élvezi a csínyeit, de valahogy benne ragadt ebben a szerepben, és ezen a ponton már nehéz lenne kilépni belőle. Ez a lány valami másra vágyik, azaz valakire, aki gyengéden megsimogatja az arcát, aki ad egy zsebkendőt, hogy letörölje a festéket az arcáról, aki hajlandó buta játékokat játszani vele annak ellenére (vagy épp azért), mert ő a királylány. És ez a valaki persze nagyon is létezik, ráadásul nem csak az álmaiban.
Ám onnan, ahol Katica ül, nehéz észrevenni ezt a szerény, kedves fiút. A folytatást, ha akarom, érthetem a törődött apa cinikus bohóctréfájaként (Apró Ernő egyszerre játssza az udvar első és utolsó emberét: a megfáradt uralkodót és a törvények felett álló bolondot), hiszen mi, nézők jól látjuk, hogy bár számos kikosarazott főúrról esik szó, valójában egy, csak egy legény van itt talpon. Az összes kérőt, köztük a Rigócsőr gúnynévvel felcímkézett leendő férjet is Fülöp József játssza – a Bóbitában már vitte egy ideig a szerepet –, akinek az alakításában Rigócsőr józan és bölcs fickónak tűnik. A férfi magatartásával kapcsolatban azonban mégis akadnak kérdőjelek, hiszen ellenvetés nélkül belemegy az összudvari összeesküvésbe: a tippadó király mellett többnyire néma, akrobatikus segéderő az Ivanics Tamás játszotta udvaronc.
A kolduskézre juttatott lánynak próbák sorát kell kiállnia, és mivel mindent meg lehet szokni, lassan már gyűlölködés nélkül képes „uram, parancsolóm”-nak szólítani álruhás férjét. Ahogy a fékezhetetlennek hitt csikót betörik, úgy hullanak le a királylányi lét szükségesnek vélt álarcai és kötelező kellékei. A buggyos ruhák, a púder, a paróka, a hiszti mögött egy egyszerű, szeretetre és szerelemre vágyó lány kontúrjai rajzolódnak ki. Hosszú folyamat ez, és amikor már mind fellélegeznénk, hogy mindjárt megszületik a várva várt harmónia, Katicát visszarántja régi énje.
Nagy kérdés számomra, mennyire kell komolyan venni a lány erőszakos domesztikációját. Nyitva marad, vajon Rigócsőr kezdettől fogva tisztában volt-e a lány valódi erényeivel? Ha igen, akkor miért ment bele a kegyetlen játékba? Talán a lelke mélyén élvezte az öreg király és az udvar által aktívan támogatott munkát, vagy nem volt más választása? Ó, szegény feje, ha tudta volna, mi vár rá a végén, meg feltehetően a következő években, évtizedekben, könnyen lehet, hogy átgondolta volna, beleveti-e magát a lehetetlen küldetésbe, a hárpia megzabolázásába.
Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
Grimm testvérek – Zalán Tibor: Rigócsőr király
Szereplők: Apró Ernő, Ivanics Tamás, Fülöp József, Nyirkó Krisztina
Tervező: Mátravölgyi Ákos
Zeneszerző: Darvas Benedek
Rendező: Kuthy Ágnes
Ciróka Bábszínház, 2016. november 9., kb. 130 néző
Fotók: Újvári Sándor
