Tündér Míra (Pesti Magyar Színház) Kovács Bálint, november
Bár a Magyar Színház nem alakult át gyerekszínházzá, ahogyan az egy korábbi elképzelésben szerepelt, az évados bemutatók közül egy nagyszínpadi és egy stúdió-előadás a gyerekeknek szól, de akár ide számolhatjuk a Valahol Európában című musicalt is. Gyerekszínházat csinálni pedig akkor érdemes, ha a közönség- és bevételnövelésen túl adott még a közölni akarás és a nézőnevelés szándéka is. Azaz ha az alkotóknak van valami fontos mondanivalója az adott korosztály számára, és ha ezt olyan formában képesek átadni, ami ráveheti a gyerekeket arra, hogy tíz-húsz év múlva magukban, a gyengéd szülői kényszer nélkül is megközelítsenek egy színházat, pláne annak nyitvatartási idejében. És a Magyar Színház új, nagyszínpadi előadásában a kettőből az egyik adott. Többé-kevésbé.
A Tündér Míra nagyon is mondani akar valamit a világról, egy könnyen megfogható, ráadásul ép ésszel és tiszta lelkiismerettel nem is ellenezhető állítást: hogy óvni és védeni kell a természetet, azon belül is főleg az életadó vizet, benne a halakat, a partján a növényeket, és így tovább, mert ha nem így teszünk, megjárjuk. Erre tanít a kapzsi király és a gonosz varázslóminiszter meséje: utóbbi rábírja az uralkodót, hogy telepítsen a folyók és tavak mellé drágakőkészítő gépeket, akkor is, ha ettől a víz mérgezővé, a halak pedig emlékké válnak. Mert az elvtelen (nem csak) politikusi pénzhajhászás rossz, ahogy rossz a természet kizsigerelése is – az üzenet világos, szép és kerek, ami minden további körülmény figyelembe vétele nélkül is dicséretes és örömteli. De mégis, a valóban nem kis érdem – hiszen mennyi a gyerek és (pláne) felnőttszínházi előadás, ami ennyit sem tud és akar felmutatni – elismerése mellett is ott van a csakhogy.
Tud-e mindezzel a Tündér Míra többet mondani konkrétan annál, hogy nem szabad a vízbe zsákban mérget önteni? Mert ez azért, legyen szó akármilyen kis gyerekről is, alighanem előadás nélkül is evidens. Az író Hedry Mária valójában eléggé összetett témát választott: a környezetvédelem nem fekete-fehér téma, és a Tündér Míra két szék között a pad alá esik. Az egyik szék lehetett volna egy teljesen alapfokú mese arról, hogy a fák és tavak a barátaink, szeressük hát őket. Ez a mese nem akarna túl sok mindent tanítani, de azt biztosan át tudná adni.
A másik szék egy összetett történet lehetett volna a természet erejének jó és nem olyan jó fel- és kihasználásáról, amit az 5-11 éves gyerekek talán nehezen követtek volna, de aki igen, az tényleg új gondolatokat kapott volna. A Tündér Míra viszont ezek egyike sem lett: ahhoz túl bonyolult és nehezen lefordítható metaforákkal operáló történet ez beteg királyfival, száműzött királylánnyal, börtönbe vetett jóságos nénivel, lebuktatott varázslóval, hogy egy didaktikus, de adott esetben bájos gyerekpamfletté váljon, ahhoz képest viszont, amennyire elvész a részletekben, végeredményben mégis túl egyszerű dolgokat tud csak egyértelműen kifejezni.
Ráadásul sem az író és a színlapon – aligha sajtóhibából – meg nem jelölt dramaturg, sem Juhász Róza rendező nem találták el azt a beszédmódot, amire a megcélzott korosztály, a puding legőszintébb kipróbálói vágynának. Úgy kezdődik az előadás, mint egy Csehov-dráma: a szereplők elmesélik, hogy mi is a helyzet, ki kicsoda a királyi udvarban, mi és miért történt eddig, és mindez miért lehet érdekes. Miközben a gyerekek egyre hangosabban kérdezgetik a szüleiket, hogy „mikor jön már a tündér?”.
Az alkotók aztán később sem igen törődnek a gyerekközönség – de ne takarózzunk állandóan gyerekekkel: általában a közönség – ritmusra vonatkozó igényeivel. Sok a feleslegesen hosszú és statikus beszélgetés, a túlbeszélt helyzet, a lassúság, ráadásul az egészet nem rántja össze egy dramaturgiai ív, mert a szereplők inkább az épp felmerülő problémákat oldják meg, egyes cselekedeteik azonnali eredményt hoznak, nem mindig a nagy egészhez járulnak hozzá, így viszont nem gyűlik a feszültség.
A színészi játék pedig kicsit olyan, mint a dominánsan szürke és izgalommentes díszlet, amelyben ugyanakkor néhol akadnak színes, érdekes részletek. Még épp egy fokkal innen van a tipikusan gyerekeknek szóló affektáláson a hangvétel, ami nem is hiányzik, viszont a mély átéltség, a beleélés, az érezhetően téttel bíró helyzetek annál inkább. A színészek jellemzően inkább egy-egy könnyen azonosítható gesztussal, hangsúllyal, arckifejezéssel oldják meg az érzések vagy állapotok közlését, amitől a nézőre végül rátelepszik a felszínesség kellemetlen érzése. Ráadásul a lezárás is túl kerek, egy híján mindenkinek mindenki megbocsát, semminek nincs következménye, öröm és boldogság születik csupa olyan dologból, ami pedig anatómiailag képtelen örömöt és boldogságot nemzeni.
Mintha csak a példázat végigmondása lett volna fontos, a többi már kevésbé. És tényleg ez az egy, amire azt lehet mondani, hogy sikerült.
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Hedry Mária: Tündér Míra (Pesti Magyar Színház)
Szereplők: Gáspár Kata, Benkő Nóra, Tóth Sándor, Kálid Artúr, Tahi József, Tóth Éva, Mayer Marcell / Terék Simon, Krupp Bence, Horváth Anna, Kárpáti Barbara a.n., Nagy Fruzsina a.n., Gracza Virág a.n.
Díszlet-jelmez: Libor Katalin
Rendező: Juhász Róza
Pesti Magyar Színház, 2016. november 6., 580 néző
Fotók: Zsigmond László
