Rómeó és Júlia

(Pesti Magyar Színház)

Stuber Andrea, 2020. október

 

Eperjes Károly nem gyakran rendez. Ha vetünk egy pillantást arra, milyen darabokat vitt színre az elmúlt évtizedben, két vonulatot figyelhetünk meg. Az egyik a szórakoztató előadásoké, mint a Hyppolit, a lakáj (kétszer) vagy A muzsika hangja. A másik a klasszikusoké: Ármány és szerelem (kétszer), Éjjeli menedékhely. De mindkét fajta választás alkalmat adhat a rendezőnek kifejezni ama mondanivalóját, miszerint tisztán, bűntelenül, Istennek tetszően kell élni.

Amikor Eperjes néhány évvel ezelőtt a Chicago című musicalt vitte színre a veszprémi Petőfi Színházban, arra az előadásra rávetítette a World Trade Center leomlását. Ez arra látszott utalni, hogy a Chicago parázna, élv- és pénzhajhász, sőt gyilkos világára a szeptember 11-i terrortámadás büntetésként sújtott le. Nem lehetetlen, hogy a rendező a Rómeó és Júlia tragikus cselekményében is a morális ítélet isteni megnyilvánulását látja. Ennek jelei fedezhetők fel a produkcióban.

Kovács Panka

Az előzetes nyilatkozatok klasszikus interpretációt ígértek. „Korhű előadásunk célja bevezetni a szerelembe, a létezés fő misztériumába, amelytől megdicsőül a mindenkori ifjúság és elutasítja az értelmetlen halált” – hirdeti a Pesti Magyar Színház. „A dramaturggal, Deres Péterrel, úgy döntöttem, másokat is megkérdezve, hogy a nemes emberek mondatait felvállaljuk Kosztolányiból – ha szabad így mondanom –, a plebejus nép szövegét pedig inkább a közérthetőbb Mészölyből használjuk” – mondja Eperjes Károly.

Ez utóbbit azonban nem egészen igazolja az előadás. Hogy mást ne említsek, a Capulet ház olvasni nem tudó szolgája Mészöly Dezsőnél így viccel: Szabó, maradj a kaptafánál, halász az ecsetnél, varga az ollónál, festő a hálónál. Ennél a résznél azonban Kosztolányit használják: varga maradjon a rőfjénél, szabó a kaptafájánál, halász az ecsetjénél, képíró a varsájánál. A közönség ifjúsági, egy árva nevetés sem hallik. Valószínűleg nem ismerik a nézők a rőf, a képíró és a varsa szavakat.

A klasszikus – értsd: korhű és hagyományos – ábrázoláshoz képest helyenként meghökkentő rendezői ötletekbe ütközünk, ami minimum zavarba ejtő. Tybalt (Kisari Zalán) például mindig két hölgy társaságában jelenik meg, akik aztán szolid ijedelemmel félrehúzódnak, amikor partnerük tőrt ránt. Ez a Capulet fiú, meglehet, nemcsak harci helyzetben forróvérű, hanem szerelmi ügyekben is. (Tehát Tybalt nőcsábász – és meghal.)

Haumann Máté, Kocsis Gábor

Haumann Máté Mercutióját félreérthetetlen homoerotikus vonzódás fűzi barátjához, Rómeóhoz. Amikor a Montague fiú a bál után egy egész éjszakára eltűnik a szeme elől, akkor rátalálván Mercutio nagy gyengédséggel borul rá, felsőtestét csókolgatja. Benvolio (Tóth János Gergely) alig tudja lehúzni őt az ellenállást nem tanúsító címszereplőről. (Tehát Mercutio meleg – és meghal.) Innen nézve nem is tűnik tréfának Benvolio találgatása Rómeó szívügye kapcsán. Kétesélyes lehet, hogy fiúról vagy lányról van szó. Lőrinc barát (Szatmári Attila) kedélyes belépőjekor a szokásos módon kosárral érkezik, hiszen „a természet kegyelmét ontja bőven: a fűben, a virágban és a kőben”, de itt nem akármilyen füvet tart a kezében, hanem marihuánalevelet.  (Tehát Lőrinc barát drogtermesztő – és nem hal meg.)

Voltaképp egyedül Páris úrfi (Szurcsík Ádám) tűnik vétlen halálos áldozatnak. Ő Verona hercegének rokona, ám a veszte nem látszik megviselni a város urát. Talán azért nem, mert amikor a herceg az eseményekről értesül, akkor a háza asszonya épp odahoz neki egy csecsemőt. Lehet tehát, hogy rokona megölését kompenzálja egy másik rokon születése. Ekkor már úgyis csak az epilógus van hátra.

Az előadás képi világát részint Székely László nagy, nem tiszta fehér színű, szögletesen díszített házfalai határozzák meg, részint pedig Rátkai Erzsébet színes, dús jelmezei, amelyek az idősebb szereplőket mind darabosnak, termetesnek és merevnek tüntetik fel. A díszlet magas falai gurulnak előre és hátra, ahogy kell. Ahhoz képest meglepően nehézkes módi, hogy az utcai díszkutat minden alkalommal négy munkásnak kell pajszerrel cipelve színre hoznia. Júlia terebélyes erkélye is sűrűn kerül előre, és az árnyékával nem mindig számol a jelenetszervezés. Előfordul, hogy a fiatalok az erkély alatt játszanak, megvilágíthatatlanul. De például az sem bizonyul színésznőbarát megoldásnak, hogy a szünet után, felvonáskezdésként a Robogjatok parázspatájú mének kezdetű monológba Júliának a színfalak mögött kell belefognia.

A darabot két szereposztásban adják a Pesti Magyar Színházban, Júliát Kelemen Hanna és Kovács Panka, Rómeót Góg Tamás e. h. és Kocsis Gábor játsszák felváltva. Kocsis Gábor a vörösesszőke színeivel, ízével, alkatával és a helyenként problematikus s, sz, cs hangzóival előbb hat érdekes karakternek, mint hősszerelmesnek. Kovács Panka bája és lendülete sikerrel húzza be őt ebbe a szenvedélyes, halálra ítélt szerelembe.

Stuber Andrea

(Színházi Kritikusok Céhe)

Shakespeare: Rómeó és Júlia (Pesti Magyar Színház)

Kosztolányi Dezső fordítása, Mészöly Dezső fordítása részleteinek felhasználásával

Szereplők: Eperjes Károly / Bölkény Balázs, Szurcsík Ádám, Tahi József, Pavletits Béla, Góg Tamás e.h., / Kocsis Gábor, Haumann Máté, Tóth János Gergely, Kisari Zalán, Szatmári Attila, Bede-Fazekas Annamária, Kovács Zsuzsanna, Kelemen Hanna / Kovács Panka, Soltész Bözse

Díszlet: Székely László

Jelmez: Rátkai Erzsébet

Zene: Bucz Magor

Dramaturg: Deres Péter

Rendező: Eperjes Károly

Pesti Magyar Színház, 2020. szeptember 19., kb. 600 néző

Fotók: Magyar Színház – Juhász Éva