Beszélgetés Halasi Dániellel
Papp Tímea
2021. december 8.
2012-ben, egy évvel a diploma előtt arra a kérdésre, hogy mi történik egy kezdő bábrendezővel, ha kikerül az egyetemről, Halasi Dániel ezt válaszolta: „Van, aki szorgos hangya lesz, más pedig vándortücsök, mint a mesében.” Most azt mondja, szerencsésen vándorhangya lett belőle. Hívták, aztán pedig visszahívták kisebb és nagyobb színpadokra, bábszínházba és nem bábszínházba.
– Az, hogy elsősorban gyerek- és ifjúsági előadásokat rendezel, könnyített a színházcsináló, sőt -vezető felmenőidtől kapott hátizsákon?
– Nem tudom, hogy felnőtt prózai vagy zenés színházban nagyobb elvárásokkal néztem volna-e szembe. Az az igazság, hogy a korosztályt kezdettől fogva lehetőségként éltem meg, nem pedig kényszerként. A gyerekeknek lehet, sőt igazán nekik érdemes valódi kérdéseket felvető előadásokat csinálni, persze mindig az adott korosztály szintjén.
– A bábszínház összművészet, kép, zene, szöveg, mozgás egysége. Az egyetem előtt te komolyan VJ-ztél, amiben megvan ennek listának a fele, háromnegyede.
– Igen, de arról fogalmam sem volt, hogy ez színházilag hol tud összeérni, már csak azért sem, mert véletlenül kerültem az egyetemen a bábos világba. Ismeretlen volt számomra ez a terület, de elsődlegesen a képi gondolkodás miatt fogott meg. A VJ-zésben zenére táncoltattam képeket. Most is ritmusra dolgozom, csak épp bábokkal. Azt éreztem, hogy izgalmasabb dolgokat tud az analóg technika – ha mondhatjuk ezt a bábra –, mint a digitális, illetve az is igaz, hogy a kettő ötvözetének vagy ütköztetésének még nem találtam meg sem a megfelelő alapanyagát, sem a megfelelő formáját. A báb manualitása adja a jelenidejűségét, és hiányolnám, ha ez elveszne.
– Van rendezői védjegyed?
– Fogalmam sincs. Az biztos, hogy megtalálnak a könnyedebb műfajú, grandiózus vagy fogalmazzunk inkább úgy, nagyobb kiállítású zenés darabok. Azt hiszem, a zenei szöveten nagy hangsúly van még akkor is, ha nem musicalt, hanem alapvetően prózai előadást készítek. Igen, talán a zenésség lehet egy ilyen védjegy.
– A zene, amit általában használsz, alapvetően mainstream kortárs pop. Ebből a szempontból a Háry János, amit épp most rendezel a Bóbita Bábszínházban, a komfortzónán kívül van?
– A klasszikussága miatt igen, ugyanakkor mégiscsak zene, abban a közegben pedig otthonosan működöm, tehát valószínűleg ezért jutottam eszébe Sramó Gábor igazgatónak. Hirtelen beugrott egy egyetemi árnyvizsgánk, a Cantata profana, ami úgy indult, hogy mindenki külön-külön rak össze egy részt, a végeredmény viszont az lett, hogy én állítottam össze a teljes darabot. Ha azt vesszük, akkor ezzel, egy klasszikussal indult a zenés (báb)színpadi pályám. Egyébként akármennyire nehéz is egy ilyen anyaggal dolgozni, mert ismert, a szülőknek, a pedagógusoknak pedig elvárásaik vannak, rendezőként mégis van egy hatalmas könnyebbség: nem kell várni a zeneszerzőre. Minden egyes hangjegy le van írva, pontosan tudjuk, hány ütemünk van, és ez hatalmas szabadságot ad, a kreatív energiákat azonnal fel lehet szabadítani.
– Amikor együtt alakítjátok a darabot, hogyan kommunikálsz a zeneszerzővel? Előjön belőled a képzett zenész, és konkrétumokban fogalmazol, vagy hátrébb lépsz, és csak irányokat adsz?
– Szavakban megfogalmazott érzeteket adok, illetve zenéket mutatok a Spotifyról. A dalszövegek persze szűkítik a teret, és pontosítják az irányokat. Amióta zenei megosztók vannak, sokkal hamarabb kialakul a közös nyelv, és ugyanez igaz a tervezők és a Pinterest viszonyában is. Egyébként – ha már a védjegyeket kérdezted – azt hiszem, a zenében vagyok magabiztosabb, a képzőművészetben pedig kísérletezőbb. Nem átallok vegyíteni technikákat, összerakni szentségtörésnek ható dolgokat, és sokszor előre nem is tudom megindokolni, miért. Egyszerűen csak a megérzéseimre hallgatok.
A Harlekinben Pinokkió úgy lett marionettből élő ember, ahogy egyre közelebb jutottunk a lélekhez. A Bóbitában Az elveszett szaloncukorban (kritika az előadásról itt) azért mertem egymás mellé tenni mindenfélét, mert a karácsonyfán is sokféle dísz lóg.
– Tehát az asztalnál érzed, hogy működni fog, de ha meg kellene mondanod az okát, csak blöffölnél, aztán a színpadon mégis összeáll a külső szemlélőnek is tudatos rendszer?
– Valami ilyesmi, de ezt most már föl merem vállalni. A bábnak a színész adja a lelkét, és szeretem a színészt is megmutatni, nemcsak a bábot, így aztán az előadásaimban mindig van egy lelki sík. Próbálkoztam olyan előadásokkal is, ahol a báb és a mozgató között nem volt kapcsolat, azok klasszikus bábelőadásként működtek, a bábosok nem látszódtak. Voltak ezek között benti és külső egyetemi vizsgák Egerben, Győrben, de valahogy azóta ilyeneket nem csináltam. Kell az ember, hogy a mesék mélyebb síkját megmutassam.
– Ha már a meséket említed. Sokféle alapanyagból dolgoztál, de feltűnt, hogy jelentős részük klasszikus vagy félklasszikus történet, a 19. század végétől a 20. század utolsó harmadáig, nagyjából A kincses szigettől (kritika az előadásról itt) az Ózon át a Tündér Laláig (kritika az előadásról itt) ívelően. Jó, vonzó címek, sokféle feldolgozásból ismert történetek, amikhez – mint a Háryhoz – a felnőtt jegyvásárlóknak valamilyen viszonya van. Ezekre fölkértek, vagy téged izgatott, hogy lefújd róluk a port?
– Ezeket az anyagokat mind-mind kaptam, de nem tudom, miért épp rám gondoltak az igazgatók, miért ezeket látták belém. Igyekeztem mindegyikben magamat megtalálni, a saját olvasatomat, mint az egri Pán Péterben (kritika az előadásról itt) a madárlét és a repülés jelentésére, és nem alkalmazott rendezőként dolgozni. Egy klasszikus épp a klasszikussága miatt görcsöltet be, hiszen annyian dolgozták már fel jól, ugyanakkor épp az inspirált, hogy ne a konvenciók mentén közelítsem meg a történetet, hanem megkeressem benne, nekem mi a fontos.
– Vándorhangyaként vannak ebben társaid?
– Íróként, dramaturgként régóta dolgozom Szabó Attilával, akivel a Pesti Magyar Színházban együtt is tanítunk, zeneszerzőként stabil partnerem Monori András, tervezőként pedig Mátravölgyi Ákos, Michac Gábor. Ők valódi alkotótársak. És van, hogy kész csapatot kapok egy színházban, ezek a találkozások épp az újdonság ereje miatt izgalmasak, motiválóak.
– A pandémiás időszak rád hogyan hatott?
– Nem vagyok naiv, de élt bennem a remény, hogy ezzel az őrületes termeléssel az egész szakma valahogy leáll, és átértékeljük a mennyiségi munkát. Ezt magamra is értem, arra, hogy hány és milyen minőségű felkérést vállalok el. Ennek természetesen van egzisztenciális veszélye, pláne most, hogy a leállások alatt elkészült annyi előadás, hogy sok kollégának ebben az évadban már nincs munkája. Nekem eddig folyamatosan jöttek a felkérések, egyik városból mentem a másikba, szünet nélkül, és valószínűleg ezért élem meg lehetőségnek, hogy a Háry János bemutatója után idén szabad vagyok. Az a tervem, hogy összeállítom az engem valóban érdeklő anyagok listáját, és nem azt várom, hogy hívjanak, hanem az eddig összegyűjtött tapasztalataimra alapozva én megyek előre.
